Még tombol a nyár, de erőtlenebb már a vágy.
Valahol nevetni kezd egy mátyásmadár, jaj de fáj a hangja!
Borzolja a csendet libabőrbe rázza riadót fúj a fülnek,
hogy ez milyen szemtelen lett!
Gúnyol, rikácsol, kikacag, ahogy repül, merész, hisz’ tudja,
ellene nem sokra mész. Inkább semmit sem teszel,
mert még ő az , ki így is keveset vesz el...
Aszott szilvaszemekben kutat egy darázs,
hamar elrepül jóllakottan, mézkincsre talált,
majd eljárja táncát odébb, a büszke felfedező.
Nem is lehetne kiválóbb alkalom az egykori Augustus császárról elnevezett hónap kezdő napjánál arra, hogy elhelyezzem ezen az oldalon is – ahol egykor szebb napokat töltöttem – az életpályám ezen kreatív időszakát lezáró darabot. A szöveg alatti linkre kattintva meg is hallgatható a kuplé.
A vén diófa árnyékában
annyi emlék feldereng
- ringva régi hintaágyban -
gondolatom elmereng.
Mikor Apám féltve hozta,
hajtás volt csak, gyönge ág,
Anyám morcon félredobta,
szaporítva tűzre fát.
Tavasz lett, oly hirtelen jött,
és a testes hó alatt,
a vesszőből gyökér szökött
remélve, hogy itt marad.
Anyám szívét megejtette,
kertünk kedvenc éke lett,
éjjel nappal dédelgette -
„ bírna még ki pár telet!”
Évek múltak, derékra nőtt,
Titkot sóvárgó Jelen
Morcos arccal ébred,
Tombol a Nyár, tűz a Nap,
Ünnepel az Élet.
—-
A Jelen a szép Nyarat
Mindig múlni látja,
Aggódik, hogy lyukas lesz majd
Télen a kabátja.
—–
Pesszimista pillanat
Nem talál virágot,
Siránkozás neveli a
Boldogtalanságot.
—-
Titkot sóvárgó Jelen
Retteg fiktív Véget;
De nem hisz mást, csak amit a
Rossz média béget.
——
Az öreg Nap kacag rá,
Mosolyogva éget;
Tudja: csak a pillanatban
Árad a vers itt, agy mélyéből pattan a szó már,
egy csoda vár kicsinyem, meseálmot szór anya majd rád.
Gyűrt kalapomból bújik a nyúl, zöld fűre futott át,
réten a pillangó zizegő szárnyán a varázs vár.
Beestem én, ósdi, árva,
csorbult bicska a mocsárba.
Nád közt már meg nem találnak -
préda leszek a halálnak.
A sors vélünk könnyen játszik:
Szembeköpted a parttalan időt.
Az évek nyálként csorogtak
végig a dimenziók barázdált arcain.
Ha tükrökbe néznél, nem láthatnál mást,
csak a sok szomorú életre-ítélt napjait…
Könnyeivel küszködik Esőisten,
habosan, hűsítve inti le az út porát.
Tajtékkal dagadnak vizek itt lenn,
s partoknak verdesik hullámok tomporát.
Legombolt ingvállak alá
lopva bélel a déli szél,
Van az éremnek még egy másik oldala is.
Tudjuk a történelemből, miféle következményei lettek a vasvári békének és Zrínyi halálának. A magyar rendek több évtizedes szervezkedése, a török kiűzésére tett előzetes intézkedéseik mind kudarcot vallottak, a török tovább pusztíthatta az országot.
Innen indul a Habsburg-ellenes függetlenségi harcok sorozata a Wesselényi-féle összeesküvéstől a Rákóczi-szabadságharcig. Távlatosan mind-mind a vasvári béke következménye volt.
Ha a lélek, mint lehelet párolog,
s hamuként hull a végtelenbe
szakadnak a lét fonatai, mint szögesdrótok
pengeéles acélkarmok között...tépve hullik
a fekete semmibe az időd. Hamu sem marad.
Lázadni nem lehet. Az új tested valahol már
sejtekben épül, s feszíti a jövőt...
Feszít a szó. Ha hagyna még
elég időt...beszélj, beszélj!
A némaság ma semmit nem ér,
nem is nagyon helyénvaló.
Igaz legyen, súlya legyen
égrengető, föld-indító...
Tűzben parázs, engedj, ha látsz.
Enyém tiéd, kinek miért,
Egy halna meg mindenkiért?
Szembegyaláz és megaláz.
Méreg-fogas álnok kígyó
Hideglelés, ma halni jó...
Hittel kevés vigaszt adó.
Szemenszedett, hazug a szó
hideg, ravasz. Megfeszíttetett.
Emlék-tavakon
fénykép ring vitorlázó
telihold alatt.
Tündér-manók egy
kidőlt fa csillagai
után nyújtóznak.
Égzengő álmok
Kórtermed ablakát
virágzó hárs takarja.
Jó Istenünk,
hát miféle karma
játszik velünk,
hogy ily korán és ily hamar...
A rettenet tűhegyes foga
húsunkba mar.
A zárt üvegről lehull az illat,
tenéked, jaj, már sosem nyílhat
hársvirág e földi létben,
körülkerít, leszáll az ében
éj kéklőn szép, tiszta tekintetedre,
sodorni kezd egy bősz folyam medre
a végső, utolsó torkolatba,
hiába kérlelünk, ne húzd magadra
a sötétséget, a fekete leplet,
Mysty Kata
Dúdoló csillagok
Szakíts belőlem hát egy darabot,
mint puha, friss-sült kenyérbél,
úgy adom kezem vagy karom,
végy szakajtónyit,
de el ne késsél.
Sáfrányló kalász közé fektess majd,
napszín-érlelt szabad közön,
Sötét szárnyaival szemérmesen takar be a csend
A hold lámpás fénnyel kíváncsian mereng.
Felettünk apró tüzekkel nyílnak a csillagok
Szemeinkben a vágy éhesen felragyog.
Szél sem rebben. Hangtalanul hallgatóznak a fák,
Levél sem rezdül, s a fában egy szú hosszú szünetet rág.
Halk sóhaj buggyan, pihegve zihál az öröm
Lázas testemmel testedhez költözöm.
Felajzottan, mint lágy ívű íj megfeszülsz.
Mézeddel oltom szomjam szüntelenül.
Ó, mily halovány, égszínű fátyol a lepled!
Bár felejthetném azt mikor épp levetted!
Mint friss eper, olvadt el ajkamon csókod íze
Kósza érzés támadt... rám zuhant, gömbbe zárt tüzed...
Lennék gyáva talán? Én balga, páratlan, pártában halandó.
Csak fess engem hozzád majd szív-ecset sors jelekkel...
Láss mint szerelmest, ki vágtató folyóként ömlik eléd.
Térdre lehull, majd felszáll mint pára
és könnyként szökik két szemedbe...
Remény, dal, szerelem, vagy meddő lélekgyötrés?