Nyáresti zápor...

Könnyeivel küszködik Esőisten,
habosan, hűsítve inti le az út porát.
Tajtékkal dagadnak vizek itt lenn,
s partoknak verdesik hullámok tomporát.
Legombolt ingvállak alá
lopva bélel a déli szél,
széllelbélelt ficsúr, vagy talán
kéjelgő kéjenc, pajkosan ledér?
Bíborral dermed a nyáresti nap,
rozsdaszín felhő takarja el szemét,
nem ragyog most aranyló sugárral,
elpihen szelíd lankák s dombok közé...
Deli-friss illattal csendesül a zápor,
lehelete mámor, szerelmes a lég,
árnyként fakul a sötét az éjszakába, s látom
felébredt a vén Hold csillag-ifjak közé.
Lánnyá szelídülve szélből válik szellő,
levél sem reszket vágyva ágra, álomba alél.
Tücsökzene szól, s lepi be az éji csendet,
szerenádot hallgat lomb, a fák s a rét…
Suttogva zsong álmában az erdő,
lágy dallammal dúdol, csijja-csicsijja zenét..