hubart blogja

Demeter Szilárd: Ki a magyar író?


Demeter Szilárd: Ki a magyar író?

 
 

2020.02.24. 12:19


A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) főigazgatója, Demeter Szilárd a témáról a Mandinerben fejtette ki véleményét. Szerinte inkább azokat az írókat érdemes támogatni, akik „magyarhírűek" akarnak lenni – és amennyiben világhírűekké válnak, akkor is büszke magyarok maradnak, ellentétben azokkal, akik teherként élik meg magyarságukat, amitől minél hamarabb „szabadulni" akarnak.


A PIM főigazgatója azt állítja: magyar író az, aki magyarul ír magyar olvasónak, és azt akarja, hogy száz év múlva is magyarok olvassák.

George Coșbuc: Anyám

Saját fordításom
 
A gyors vizeknek habja forr,
a zúgó hangja rávall,
a nyírkos estben nyárfasor
felel rá bús dalával. 
Ösvények kócos hajlatán
malomhoz érni éppen,
ott látlak édes jó anyám
a házikód ölében.
 
Lám, fonsz a rokkán. Szüntelen 
pattog, ropogva lángol
pár gally a régi tűzhelyen
a romlatag palánkból. 
A tűz időnként nyög, morog,
vagy ellobbanni készül,
a falra itt-ott fény csorog,

Új március idusán

Ez itt a pezsdülő erek kora!
Faroljatok, ti rég elunt fagyok!
Figyelj az őrtüzekre, cimbora,
vigyék a hírt: a gondjaink nagyok!

Kaján a sors, reánk nevetve néz,
alél a szó a parttalan vitán,
de nyerni fog, ki áldozatra kész,
magyar, vigyázz a messzi Hargitán!

Ha végre síkraszáll a nemzetünk,
s az ördög áll elébe félúton,
az elveinkből úgysem engedünk,
a "Lészen ágyú" működik, tudom!

Szabad tavasz, ragyogj a szellemen,
s ki bánja már, a balga mit gagyog!
Ha itt az új kokárda mellemen,

Pandémia

Lassan szánkra fagy az ének,
nemulass van, lagzi nincsen,
kussolnak a balga gének.
„Zárva” – ez lóg sok kilincsen! 

Bezárt a bolt, be a hentes.
Üresek a virágvázák,
ez a tavasz nőnapmentes,
mert a vírust koronázzák.

 Fennen trónol itt a sátán,
tüdősípon fuvolázik,
ül az ember mellén, hátán,
rossz szél hordja háztól házig.

 Kiskertjében, búsan kocog,
dologtalan lett a restis;
vígan kukázik a pocok,
neki kedvez ez a Pest-is.

Télutó

E bús, havatlan februárban
reméltem már, hogy itt a vége
unott telünknek, s hipp-hopp, nyár van,
finom, meleg, napfényes béke.

De jaj, pacsirták nem dalolnak,
csupán a szarka sertepertél,
csörögve szól a csirkeólnak,
hogy visszatér a szemtelen tél.

És sarkvidéki vad szeszéllyel
köszöntött ránk a tegnap este,
kemény fagyot hozott az éjjel
– tán régi önmagát kereste...

Vacogva, fázva, széltől fújtan,
selyemfüvet, tavaszt epedve
odúmba, langyos ágyba bújtam,
akár a Hargitán a medve.

 

Ébredés

A fellegek maródi könnye úgy csorog,
akár egy régi balladán a bús sorok.
S ha kél az esti szél, a méla brácsa szól,
reá e vén kolomp, a szívem válaszol.

Szegény,viseltes, ócska rongy a parti gaz,
de szép szemét kinyitja tán az új tavasz,
s e szöszke hölgyre, kit ma régi gönc takar,
alkalmi zöld ruhát a fények ujja varr.

 

Fagyos idők

Oly régen láttalak,
és te sem kerestél!
Csellengő két alak –
közöttünk deres tél…

Magányos nagy hegyek
vén orma égbe néz;
nem tudom, hogy legyek
nélküled én egész?!

Adom hát két kezem,
tiéd tán szívmeleg,
én most így vétkezem,
örömöt így lelek.

Könnyes a szép szemed,
az esti lég hideg;
lelked s a lelkemet
vajon ki érti meg?

 

Az ár sodor

Átestem én száz tortúrán,
de nem csapott kupán;
kegyes volt hozzám Fortunám,
hogy győzött poklok zord urán –
vagy álmodtam csupán?! 

Tövissel is bökött a sors,
virág is volt, tudom,
s azt is, erős, bár csöpp a bors,
bevár a tánc, de ropva gyors
megállni félúton.

Ha szédelegsz, mert forr a kor,
megóv az égi kéz?
Amerre itt az ár sodor,
vad örvény, lágy hullámfodor
a partra vetni kész.

 

Farsangra fel!

(Balassi modorában) 

Sivár a nagyvilág,
nem nő itt vadvirág,
és piktor sem festeget.
Madár sem énekel;
a lélek fénye kell
színezni az esteket.
Poéták, dalnokok
bús imamalmotok
álmosít ma resteket.

Farsang jön, táncra fel,
ifjonti hév kap el,
fentről ezt így rendelik!
Kupánkban bor legyen
– termett a zord hegyen –
ha pezsgőre nem telik!
Nem urad, nem szolgád,
rázzuk ki a bolhát,
mulassunk hát reggelig!

 

Váteszek

Rímfaraghó kopott farmerben és agyonmosott pólóban téblábolt a Vörösmarty-téren a könyvhét pavilonjai között. Vásárolni nem akart, mert annyi könyvvel vette már körül magát amióta a kenyeret pusztítja, hogy azt havi rendszerességgel leporolni a tizenkét fős Hamupipőke KFT-nek is gondot okozna!  Szerényen élt, kocsija nem volt, talán még egy rendes öltönye sem. Minek? Könyve viszont annál több. Még a felesége is könyvvel fedte le – ó, Egek! – a kislábost a legyek ellen, amiben a tegnapról maradt bableves várakozott sorsára.

Valódi ereklye

Nagyanyám konyhája
kincsekkel volt tele,
de ezt csak én láttam,
nem kérkedett vele.
 
A ház aprajának,
ha reszelt a torka,
mindig akadt pár szem
mentolos cukorka.
 
Állt ott a kredencen
néhány piros alma,
s a kávédaráló,
Isten pörgő malma.
 
Ám a legszebb kincse
a fényes mozsár volt,
sokszor megcsodáltam,
míg a polcon rámolt.
 
Felnevetett azon,

Süket duma

Szép csodákban hittem régen,
több mesét ma már nem kérek,
halandzsa van terítéken,
meghaltak a Grimm-fivérek.

Fáy András, Elek apó
odaátról nem üzennek,
hol van már a tavalyi hó?
Befellegzett Andersennek!

Hiába a süket duma,
az aranyhal nem jár küsszel,
hiénával se a puma –
ne tépje a száját Brüsszel!

 

Csak óhaj

Nemes, humánus érzelem,
ha emberé a tisztelet!
A kapcsolat mily jót terem,
mit ad, ha ezt nem ismered?! 

Bár meglehet, van több hibám,
s a tévedésem módszeres,
ha szól a szám, egyet kíván,
ne tisztelj, egy kicsit szeress!

Csak óhaj ez, dehogy parancs,
a szívem titkon erre vár,
tiszteljen más, az úri brancs,
a naplopó, a link betyár! 

Te, tiszta lelkű jó barát,
kezem, ha ad, ha vét, szeress,
s kegyét az Ég kiosztja rád –
öröm fakad, de kétszeres!

 

Posztmodern

Stílus? Ködös versek tára
a lírai szmogtérképen –
bús olvasó bánatára,
aki elcsatangolt éppen. 

E homályban úgy kóvályog
– iránytűje rég elveszett –,
mint akinek szemén hályog,
senki nem nyújt segélykezet. 

A tartalom leszart alom,
antikrisztus-katekizmus;
álmatag dekadens dalon
fibrillál a kusza ritmus.

Kell ez neked, emberfia?
Lapozz, amíg szíved dobog!
Gumicsont-diszharmónia –
rágódjatok rajta, sznobok!

 

A szitkozódóhoz

Vajon miért utáltatod magad?
A tyúkeszed veszett, vagy más okon?
Nem érdekel, ha száz kötél szakad,
csak durva bosszút állhass másokon?

Nagy élvezettel csámcsogsz más baján,
és válogatva szórod mocskaid,
és szitkokat dobálsz ma rá kaján
vigyorral, mint ki lóganét hajít.

Nem számít senki, sem barát, rokon,
a tisztelet már rég a porba hullt,
mégis, miért gyűlölsz ilyen fokon?
A csöpp agyadra ment talán a múlt?

Whisky rendel!

Jú Esz Éj-ből jött haza
néhány hétre Frenki;
akár egy sztár, oly laza,
egy jenki nem senki!

Büszkén rakja az eszét,
mint egy gróf, úgy raccsol,
szégyen a magyar beszéd,
fél-inglisre kapcsol: 

„Háudujudú, máj dárling!
Mi a nyúz felétek?
Aranylánc és fingör ring
meg bjutifull vétek?!”

 Bjudira sem jár gyalog,
mindig fenn az orra,
„Whisky rendel!” – fanyalog
a bogácsi borra.

 Kint égnek a levelek
pörpölbe meg pinkbe,
bent görlökkel enyeleg
sokcsillagos ingbe’.

Az álmom emberé

Csodákba nem hiszek; de várva várom,
a józan ész kegyelme ránk talál,
s az ősz ködébe vész a régi járom –
profán tanokra serte nőtt, szakáll.

Az élet úgy inal – de szép ünő!
Nem űzöm én, habár utam töröm;
siratni kár mi úgyis eltűnő,
marad talán ma még kevés öröm!

Ameddig alkotok – nem oly nagy érdem –,
fészekmeleg szobába vár az este.
Tudom, madárszabad vagyok, de értem
hiába ég a hold parázna teste...

De szépet álmodom, regél az alkony:
a végeken csatát veszít ma Ajtony.

Csodálatos világ

 
Hiába vonz a szfinx, a táj, a Nílus,
ne tartson sakkban ott a randa vírus;
nehéz a lég, ha gyilkos pára rója,
prédára vár a gyíkok fáraója.
 
A parton beste szúnyoghorda cirkál.
Amerre ember-rakta gúlaszírt áll,
s legenda éled ősidőktől fogva,
fejét világunk dugja rőt homokba.
 
Akár a sült galambra, szája tátva
s pohárnyi tiszta víz a jóbarát ma.
A vágyain határt az ember ott von,
ahol nyugodt az álma: legjobb otthon!

Oldalak