Követelőző lettem, mert kell még
a Karácsony fénye?
Mit gyertyák könnycseppjei festettek hófehérre?
Angyali szárnyak terítették szét
a Titokzatos Éjt?
Melyet megkoronázott csilingelő hangod,
mint egy szarvas-húzta szán?
Valami ború, valami szürkeség,
törékeny érintés, mely fájón hajlik
árnyékomba, belevág húsomba:
hol vannak reménynek, vágynak
fátylába kupacolt rojtjai?
Démonmadár vállamra szállt,
hess madár!
Gondolataim csapongva gyötörnek,
hess madár!
Jer csak mégis közelebb!
Hadd lássam szemedet!
Mit takar e szembogár?
Hess madár?
Jer madár?
A fény játéka, mely élettükrében
megmutat, csalfaság,
S e képpel, tudva csalod meg
Érzem!
Valaki vár!
Fa törzsében,
ága mögül,
bodzatőben
mily gyönyörű!
Valaki vár
az úton lesve,
félve,
vágyakozva tán.
Érzés, mely, mint virág
lassan bontja szirmait,
Szép Kikelet vízzel, árral,
új szerelem forrásával,
rügyfakasztó varázsoddal
kutakodod Holnapot.
Új életnek harmatcseppje,
vigaszt hozó tiszta szele
ezer dallal mesterkedve;
madárcsőrbe-szerelemmel,
tavaszhírnök
Ujjaid közt morzsolod
perceit a szépnek
s nem látod
hogy múlik el lényegük
lelkedben hamu alatt
zsarátnok szikrái felszítják
jaj-kiáltásait
miközben észrevétlen
tenyeredben porrá zúzod
Ingovány, bűzfüstű.
Mégis be` gyönyörű!
Morzsák hullnak kézből,
jószándékkenyérből.
Suhan, kering, pottyan,
mocsárba a morzsa;
Kis Lile, az árva,
bízvást kap utána.
Alámerül Lile
Népem dala, tücsökzene!
Fűben, fában ének!
Búzamezők, hegyek dala
méhek zümmögése .
Fű alól a zizzenés
magyarul szól nékem,
mindenben csak ő dalol:
az én Magyar Népem!
Magyarnak fájdalma,
Mikor a huszonévek szállnak,
s reptükkel fájnak:
ne add magad!
Éveid múltával
kevesebb nem leszel,
hát ne add magad!
Leltárod hiányt mutat,
Ezernyi pompának
vagy te birtokosa.
Koncnak dobod léted,
játékként a fénynek,
színekben megbúvó
érett, fáradt bölcsnek.
Minden selymed,
múló sejthomállyal
lepereg a földre;
égkönnyében úszva,
vadszelek sodrában
hópárnába bújva,
új élet csíráját
hordozza magában.
Fejed hajtod
sárarany- párnádra,
Halk dal-imát dúdolsz,
Nyarat búcsúztatod.
Rebbenő lélekkel,
pergő leveleddel
ágyat vetsz a télnek,
felzendül az ének.
Álmában az avar
Ha lelkem háborgó tenger
és villámok sújtják minden felől,
csendre vágyik.
Tajtékjai, ha összecsapnak,
s kötelékei hangos robajjal
tépik szét magukat,
lelkem csendre vágyik.
Meglelni saját hangját,
s visszanyerni ítélni képes erejét
lelkem, csak a csendre vágyik.
Add vissza levegőm,
melyben élhetek,
csontig hatoló
fájdalom létemet,
ne legyek árnyék!
Add vissza a levegőt,
melyben fürdőzhetek,
s hagyd, hogy eső
mossa át lelkemet.
Add vissza a lebegést!
Keringőmet leintették,
dallamát ízekre szedték,
sáros ággal megdobálták,
s lelkemet porig alázták.
Magyar lelkem berzenkedve
subáját magára tette,
sarkon fordul sebbel, lobbal,
s hangszerét újra hangolja.
Nem kell nektek a dudaszó?
Lélekzengő szép magyar szó?
Nem értitek a nyelvemet?
Míves boltban nincsen helye?
Nem baj subám fordulj, mordulj,
csácsogónak eldaloljuk,
milyen módi jár most itthon,
mik a dalok hetyke csúcson.
Már nem kell,
hogy menj előttem,
mert nem biztos, hogy követlek!
Már ne gyere utánam,
mert nem biztos, hogy vezetlek,
csak gyere mellettem,
mint párhuzamos érintés.
És találkozunk egyszer
a simatükrű víz partján,
Azon az éjjelen
szeme, szemembe égett
Azon az éjjelen
csillag-bölcsőt szőttem
Azon az éjjelen
keresztre feszültem
Azon az éjjelen
lelkét átöleltem
Azon az éjjelen
Istennel beszéltem
Azon az éjjelen