Blogok

Cipópirosra sült a nyár,

pipacs tüzében ég a táj,

érik a búza nagyfejű,

„virága” huncut, kékszemű.

Duzzad a mag, a terhe dús,

lusta a szellő, mélabús,

lávanap izzik, munka vár,

benépesül a tág határ.

Aranykalásznak gyöngye gyűl,

száraz göröngyön szöcske ül,

sovány zsákok már nincsenek,

hasukon sír egy kisgyerek.

Anyámra vár az estebéd,

s dologra fogva két kezét,

ujja-közt őrölt búzamag,

szíve keleszti, gyúrja azt.

Abroszt simítja hű tenyér,

Bús szavak lebegnek fekete pilleként,

születő versek villanása imbolyog.

Múló szerelmet őrzök létem kincseként,

sosem-volt idillt kergetve, lelkem bolyong.

Versem morajló hangjaiba rejtezem,

hernyóselymes érzelemhálókat fonok.

Titkokat sejtetek, dédelgetem csendem,

Ujjaid közt morzsolod
perceit a szépnek
s nem látod
hogy múlik el lényegük
lelkedben hamu alatt
zsarátnok szikrái felszítják
jaj-kiáltásait
miközben észrevétlen
tenyeredben porrá zúzod

Egy pillanatra álljunk meg itt, rögzítsük a helyzetet. Ez az utolsó pillanat, amikor Zrínyi Miklóst a bizalmasai még élve és egészségesen látják.

Zrínyi, Bethlen és Zichy a hintó mellett állnak, beszélgetnek. Vitnyédi és Guzics valamivel arrébb.

A kocsik kint állnak, már indulásra készülnek. Bethlennél konkrétan egy hintó szerepel, talán a fiatal Zichy és a többiek lovon mentek ki a vadászatra.

„Vitnyédi az elsõ, én a hátulsó ülésben bal s õ jobbfelõl ültünk csak hárman”

Közel az éjfél

Sűrűsödik a sötét
leplét teríti homály.
Vigyázz, sodró az örvény,
fogd erősen a kormányt!

Tápláld lámpásod fényét,

Szép ez az Alföld. Mégis a Bükkben várt a szerelmem.
   Ott hol a Bán-patakon játszik a hajnali fény ...

Hajnalodott már. És a kopár ég szürke szemében

Izzik az ég, lobban a nyár,

rekken a hő, szomjas a száj.
Nem jön eső, dél szele leng,
lázas a föld már idelenn.

Perzsel a Nap lángtüze ég,
szárad a zöld, fülled a lég.
Kellene már gazdag eső,
búzaszemet magra verő!

Drága Urunk, kell a kenyér,
fogna kaszát már a tenyér!
Küldd ide dús záporodat,
s enni is adj - áldva - sokat!

Zendül az ég, friss a határ,
hála Urunk, éled a táj!
Ázik a rét - színes e nyár,
ránk mosolyog, s messzire száll.

Pőrén izzadnak az Egek;

A piros alsó pityereg.

——

Durchmarsot adóhivatal

Mond fent,

Lenn áll a ravatal.

—-

Sárgul minden régi cetli;

Bemondva a piros betli.

—

Álmodozik a vén halál,

Egykori ász szénát kaszál.

—-

Passz piros! A gond megy vele;

Sohasem lehet fekete.

—-

Távol multi-redurchmarsok

Buta reklámdala harsog.

—-

Bedobtam, többé ne vedd ki;

Jöhet már a piros betli.

—-

Rossz jövő nem épít házat,

Sose játszik negyven-százat.

Homályba- zártan szellemek

halál-mozsárban, bús szemek

megroppanva törnek meg

sírva zúgó kőhegyek...

Haj alá, haj alá

utól ér majd, megtalál...

Gránitkemény konok hitek

korosodó gorgó-szüzek

Hullócsillag, szavak milliárdjába reptet,

hullámzó időrezgésként olvadnak körém. 

Megszépít világom jade-színű ragyogása,

beépülök versek megvilágított sorába.

Csendbe bújok, rengések repedésein át,

keserű mondatokba költözöm, ütnek szavaim.

A hülyeség hatalmas úr;

A fejlődésnek utat – túr.

——

Nem érdeklik tőke-fagyok,

Globál-mennyországról gagyog.

—-

EU-bölcsesség rikoltja:

A szomjat a víz nem oltja.

—-

Ha újabb bankszámla sikolt,

Holnaptól majd tüzet sem olt.

—–

A hülyeség utat mutat,

Mindig van elég szavazat.

—-

Tőke-isten fennen lebeg,

Nincsenek agyak – csak zsebek.

—-

Van mindenre, ha gyalázat -

Liberális magyarázat.

—-

Mindenki bölcs, aki dőre,

Áll a világ fejtetőre.

Álmomban rabom vagyok, magammal vívódom, 

hangodnak karca visszhangzik, kong magányomon.

Hol lobog a tűz, ami  piros virágot nyit?

Várlak remény-éjen, mondd szeretsz-e parányit? 

Homlokom mögött őrizlek, a filmünk pereg,

Jó táltosom, látod- e hullani vérem,

sebeim fölött szállnak- e éhes keselyük,

s a varjak vészjóslóan kárognak- e ma este?...

Isteneinket már sorba veszejtik a hitetlen népek,

Egyet imádva, s rabságba döntik a testet, a lelket...

Életem alkonyul, vagy sorsom a dicsőség?

E csatában, ma választ nyer a kétség.

Apáink sorsát hordozom szívemben,

éljek már bennük, vagy cipeljem keresztem...

Ősi a törvény, válna valóra ma az álmom, ha

Vajk keze által mégsem érne utol a végzet...

Az erény

Építs fájdalom,
ne henyélj!
Az élet veled
csak büszke

Tündér ropja a táncát, harmat cseppen a lábára,

fényes szikraesőt szór, alvó gyermekek álmába.

Dallam kúszik a mennyből, megrezzenti e földet.

Apró angyal a felhőn sétál, égi csikót szöktet.

Jéghintón sebesen száguld, vágyódik a bálba,

angyalszíve nagyon ver, táncos herceg a párja.

Szemében megfakult a fény,

szótlan lett, nem sokat nevet

- asztalon terhes már a vény -,

rekedten mondja, hogy szeret.

Szívemben kés forog. Köhög,

ahogy a kis kezet fogom,

van úgy, hogy megkésve jövök,

de tőlem nem veszi zokon.

Bénítja őt a szenvedés,

segítnék’ én, de nem tudok

 - ereje fogytán, oly kevés -,

akarom, mégis megbukok.

Akár egy gyermek, védtelen,

miközben lágyan ringatom,

mienk lett már a végtelen -

mikor jössz, hol vagy irgalom?

Bizarr idill. Megszeppent kisfiúknak,

homokozókban felejtett álmok.

Hintakötélen rángás. Mókás Liliputiak.

Törpecsalánok közt mályvavirágok,

szemnek tetszetősek az árkok

Az artézi kutak rozsdaszagúak.

Békakuruttyolás, savanyú reggeleket látok...

Körhintákban felejtett pónilovak

szédülésig valcerre járnak.

Selyempántlikákkal, szomorú szemű balerinák,

mint fakult szirmú virágok. Szerelemre vágynak.

Tölcséres a fagyi, olvad a csoki máz is

 Fillérekért egy lecsúszott zenész