Már felnőttek a Lányaink,
És néha hazajönnek,
És kopottas ruhája van
A meghitt, régi Csöndnek.
——–
Most újra nyári szép napok
Hódolnak tiszta Égnek;
Bolyongó szent emlékeink
Szép csendben hazatérnek.
——
Roskad már kedves körtefánk,
Még üdvöt ad az Élet;
Sok évi édes szép nyarunk
Már ősziesre érett.
——
Te drága, édes Anikóm;
Szerelmünk Isten érti;
A világ? Egyre ostobább.
Jó Hozzád hazaérni.
Öreg fejfák,
szavakkal szóltok hozzám,
lelketek látom.
Emlékek sorakoznak,
érinthetetlen idő...
Anyagtalanul
semmivé változtattad
öröklétedet.
Kereslek minden kőben,
kemény sziklahitemmel.
Nézd el...
Nézd el,
ha bántalak,
szavaim
csak ártanak.
Nézd el,
ha legyintek,
vagy rád se
hederítek.
Azt mondom,
megbocsájtok,
mégis zúdulnak
a szókorbácsok.
Nézd el,ha
szomorkodom,
az okokat soha
sem titkolom.
Kimondom -
nyers és fájó
tövis - szúrásom.
El is hibázom..
Miért is van a magyar történelemben 1664. november 18-nak ennyire komor, tragikus jelentősége?
Vannak események, amelyeket a jelen történetszemlélet elmismásol, elken, amelyeket a kincstári történettudat “lehúz, altat, befed”. Nemcsak Zrínyi halála ilyen, gyaníthatóan ugyanebbe a kategóriába tartozik a másik Zrínyi Miklósnak, az éppen általa eposzban megörökített szigetvári hősnek a küzdelme is, 1566. Zrínyi meggyőződéssel vallotta, hogy dédapja hőstette fordulópontot hozott az európai történelemben, megállította a török előnyomulást.
Fény tüzekkel szívre ha álom hullik,
illatodtól vágy teli csókom ébred.
lángja éget vad heve már ne fájjon,
szépre találjon...
Elsuhansz, még látom a bűvös árnyad,
Téged akarlak
minden idegszálammal
érinthetetlen...
Még kiáltanék feléd:
Angyal, érints meg engem!
Messze jársz tőlem
útkereszteződések
eltérítenek.
Egyenlő esélyekkel
indulunk egy más felé...
Csillag fénye hull
születni, élni, halni
csillagtalanul.
Ujjlenyomatként tapadt
semmi, a végtelenből...
Milliárdnyi év
felfoghatatlan idő,
csak egy pillanat.
Bezárult világokba
szűkült, hirtelen halál...
Azt, hogy láthatom,
Érezd egyre jobban, hogy szíved végre szabad,
s akiért dobban az mégis te vagy magad.
Magad vagy a szeretet, magad vagy a béke,
ha ezt megérzed a szenvedésnek vége.
Tudsz adni végre saját életedből másnak...
Pizza lesz akkor, vagy lángos,
Ha majd ez a kor lesz “átkos”?
—–
Vajon akkor mi lesz káros,
És mi marad tudományos?
—-
Ami egyszer múltba suhan,
Átkossá lesz bizonyosan.
—-
Ha a Jelen titkos céda,
Mindig Múlt-zsarnok a példa.
—–
Cégér a Múlt, vakít, butít,
Rejti a Jelen bűneit.
——–
Miről vitázik a város,
Ha majd ez a kor lesz átkos?
——-
Ha a Múltat “átkos”-ozza,
Ugyanazt a címkét kapja.
—-
Sok egykori kiváltságos
Szép szót adj nekem Kedves, biztatót!
Simogasd rám, csókold belém,
szerelemmel leheld felém,
szívemnek reményt, vigaszt, írt adót.
Szép szót adj nekem Élet, hű imát!
Bújtass bele, varrj fényruhát,
űzd el a sors vad démonát,
s lelkem szeretet selyme járja át.
Szép szót adj nekem Uram, nemeset!
Hittel teli, dús, alkotót
- repítsd égig az álmodót -,
s ne vedd el tőlem soha, kegyedet.
Második változat
Szép szót adj nekem Kedves, biztatót,
Hogy erősebb legyen Fényünk
eddzük együtt érző Énünk..
Látjátok, kiszökött ma is,
áttört prizmákon, elénk terült..
Halljátok önkívület zenél ?!
Muzsikus lelkülettel tanít,
mattá nem fakult, önzetlen csillogása.
Mysty kata
Az örök élet titka
A tiltott fa vonzó, szép gyümölcsöt termett,
érte a parancsszót megszegte az ember.
Szellő zúg, pattog az ág,
üvegen doboló eső;
nyáresti szélszerenád,
kóborló dallamot vető.
Sivatag, homokkalap,
ősi sziklákat belepő;
zeng a kő, ha kel a Nap,
kóborló dallamot vető.
Itt patak csörgedezik,
ott tenger, morajló erő;
magas, mély váltakozik,
kóborló dallamot vető.
Élő és változatlan,
mind hangokat csal elő;
akarva-akaratlan
kóborló dallamot vető.
Őskori vérünk lombok boldog vándora volt,
földre leszállva is így vitte a törzsi öröm?
S jogrend volt-e a ködbe vesző ösvény mocsarán?
Nem, hisz az ösztön uralt, Darwini emberiség.
Fázott, éhe igázta, haladt az időben elő,
végzete nyers, vad erő, hullt bele agg, csecsemő.
Rút, babonás hiedelme az ész kertjébe tiport,
vérbe borult a világ, népeket írt hite át.
Hittel és jókedvvel telten;
Zöld hajnalban útra keltem,
De az úti bal-Fortuna
Csókolt reggel homlokon,
S ott rekedtem
Szolnokon.
—–
Más földrészeken át oson,
Óceánokon, Alpokon,
De hogyha én véletlenül
Belföldön vonatozom;
Ott ragadok
Szolnokon.
——-
Sajnos, nem csak bolondgomba,
Régi rossz repülőbomba
Idézett elő MÁV-zavart,
Aztán a vasút kavart,
Elengedni
Nem akart.
——–
A bombázó rég ócskavas,
De a bomba mégse avas.
——-
Torz életem mécsese ég kínlódó lángon,
ellobban.
Hitvány éveket vonszolok törékeny lábon,
eldobban.
Engedelmesen ránk csordogál az éjjel.
Mézet teremnek a csillagok, amikor
térdemet csókolod. Lassan tucatnyiszor
kérdezed, hogy bennünk még hány tavaszt érlel
a régen elmúlt csitriség. Én nem tudom,
Sarjadó ébrenlétek magja
Imbolygó balerina-tánc a falon,