Júliusi piros pipacs

Leng a forró nyárban;

Tömérdek vér folyt valaha

Ebben a Hazában.

—-

Minden porszem nem egy halált

Láthatott, de százat;

Vért, szenvedést bőven hozott

A huszadik század.

—–

Mi, túlélők unokái

Tudunk meditálni,

Jövőt kell-e teremteni,

Vagy múltat csócsálni.

——

Júliusi piros pipacs

A hajnali szélben;

Jólét és békesség kéne,

Hogy a Haza éljen.

——

Hiába volt sok évtized

És temérdek munka;

Adósságok sötét hegye

Láttam röptét, szőttem szárnyát Tarka Madárnak
Este a hold fordult éppen bús arccal a földnek.
Nem néztem mégsem rá. Nem neki fáj, ha az éjjel
rám szövi leplét csillagosan, kék-szín fonalával.

Tegnap szembe jöttél a kórházfolyosón
velem. Tenyereden hordozod a méhem.
Sírsz. Én sikoltok. Menekülnék egy résen,
hogy ne szakadjak a föld alá. Apollón

merre bujkálsz, négykézláb állatod ha hív?

Népem dala, tücsökzene!
Fűben, fában ének!
Búzamezők, hegyek dala
méhek zümmögése .
Fű alól a zizzenés
magyarul szól nékem,
mindenben csak ő dalol:
az én Magyar Népem!
Magyarnak fájdalma,

Válasz Barátomnak!
/Barátom ciklus/

Mikor a huszonévek szállnak,
s reptükkel fájnak:
ne add magad!
Éveid múltával
kevesebb nem leszel,
hát ne add magad!
Leltárod hiányt mutat,

Halk és szótlan gyermeke
vagyok a nyárnak, ringat
szellő, álmaim vágya.
A búzatábla, nézd, hogy
aranylik, él a kenyér,
a kalász hajlik. Vásznak
ülnek az égen százan.
Még várnak. Színezőre,

A parton satnya fürtű bodzaág,

tövében száraz fűben vadvirág,

illatos réten szellő - kincset ér,

ágakat penget húrja, úgy regél.

Bokornak mélyén apró fészek ül,

fióka éhes hassal szenderül,

az anyja cserjés szélén őrködik,

amíg az csőrét tátva álmodik.

A hőség rekken, izzik még a nyár,

esőre várva lázban ég a táj,

tücsökhad néma, régen nem zenél,

megváltást várva égtől így remél.

Leszáll az est, az éjjel ráhajol,

az ében féltőn mindent átkarol,

Kongó-bongó szélcsengő

A vén körtefán;

Júliusnak örvendhet most

Családom,

Hazám.

—–

Huncut süldő kutyusunk

A kilincsre állva,

Boldog ugrándozással

Ront a lányszobába.

—–

Július van,

Július,

Lángol a Nap szőre;

Most gyűjthetünk tartalékot

A Télre,

Jövőre.

——-

Júliusi szélcsengő

Vidám muzsikája,

Hirdeti, hogy tisztítható

A Jelen ruhája.

—–

Július van,

Július,

A verőfény áldott;

Nyáron mindig sokkal szebbnek

Haloványodik az esti fény is, még ne reméld
hogy napod csendesen véget ért.
Küzdened kell az éji álomlidércekkel,
hogy elcsituljanak benned napod hullámai.
Simuljanak csak, simogassanak és érezd:
ma is megtettél mindent a holnapért...
 

Extázisba hevült napom magfúzió-ragyogás,
felszippant tengert, morajló óceánt.
Csontra aszalva szárít, sófehér délibáb
Lusta oroszlánt kerget árnyas bokrok alá
Buján burjánzik a dzsungel éltető fotoszintézis,

Pirkadatnyi csönd,álmos ébredéssel harmat.
Bizsergető életimádatban létezések.
Szerelemösztön. Tanulni akarom e csendet,
s nyugalmat. Burkolózni reggel-ruhába
lecsorduló langy-ölű napfényreménnyel.

Sorvadástól, éjszaka körbe rejti,
cseppenéstől, ég-ara jól vigyázza,
híg valóság, fel sose tépje, senki,
mennybeli álmot.

Éjre fűzött paplan alatt egy élet,
ott ahol lelkünk epedő madárka,

A tékozló fiú

Atyám - add ki nékem az én örökségem!

Szól a fiú, s gyúl a szívében hiú vágy.

Szűk az otthon, vonzzák a távoli fények,

indul remény telve, rá a széles út vár.

Szép a világ, víg az élet, sok jó barát

veszi körül, mámor ittas kéjben élve.

Ám amikor elfogy pénze, nincs az a társ

aki pártját fogná, zuhan mély örvénybe.

Jöjj, gyere kedves, fogd a kezem, tudd, így sose félek,

ringat a csend most, fénye az éjnek hű ölelésed.

Annyira jó és édes az érzés, hinni csodákban,

mint ruha nélkül, pőre-gyerekként úszni az árban.

Látod, az égen száz pici mécsest gyújt ma az Úr is,

tudja a titkunk; szép szeretőm már itt marad úgyis.

Fáj ez a szépség, úgy belesajdul mindenem ebbe,

mintha szerelmünk mennyei áldás ünnepe lenne.

Hallod, a szívem, hogy kalapál, s forr zúgva a vérem?

- angyali ének lágy-puha dalban száll ma az égen.

Sosem kitaposott ösvényen járhattam,
sorsom küszködésre, munkára íródott.
Mégis vonzott az ismeretlen, járatlan,
lényem lehangolt életemtől irtózott.

Ám létem sötét oldala beszippantott,

Nyolcvannegyedik rész

A szerelemmel kapcsolatban a dráma eleve csak a líra után juthatna szóhoz. Még inkább így van ez, ha a világról, az országról, a közelmúltról és a magyarságról sunyi prekoncepciók, mesterkélten rossz előfeltevések alapján összetákolt darabok szólnak. Ezekhez járul még a „rendezői olvasat”.

Hosszú volt az út, a derekán túl vagyok,

szarkaláb mosolyog két szemem sarkában,

hatvan év csodája ölel a karjában,

hajamban ezernyi ezüstös szál ragyog.

Hátra ritkán nézek, inkább csak előre,

beleestem én is ezernyi hibába,

intő jelnek hittem - nem volt az hiába,

elbuktam, felálltam, tanultam belőle.

Annyi szépet kaptam, oly sok szépet éltem,

jó lenne jövőm is tenyerén hordana,

eszembe jut mindig Anyám intő szava;

„ami elérhető” - mindig olyat kértem.

Voltam a csúcson,  szálltam az égben, jártam a mélyben;

s lenn a pokoltól ördögi oldást várva reméltem.

Hittem a Mennynek fénysugarában, s drága imákban,

s angyali tollú zsenge melegben már sose fáztam.

Bízva az Úrnak lágy tenyerében, tettem a dolgom;

fájna, ha hagyná azt, hogy a sors most újra kifosszon.

Béke a vágyam; s jóban a hittel, várni csodára,

s tudni a titkot - sejteni azt - hogy nem leszek árva.

Voltam a csúcson, szálltam az égben, sírtam a mélyben,