Dagasztani tett el jó kovászt az anyám,
apám bizakodva fejtette borát.
Friss kenyér, víg pohár volt a ház asztalán,
ha erre járt rokon, kósza jóbarát.
Csalogány csacsogásod,
csipetnyi csöndbe csobban.
Csili csípősen csattan,
csapong, csalóka csókod.
Csípőd csacska cselszövés,
csillagszemem csemegéz.
Ölj meg bánat, öröm hagyj el
szem kiszáradj, könny apadj el!
Cifra lelkem fakulj gyásszal
halál végezz az anyával
apát ölték jó fiával...
Veszejt engem hegyes tőr is
virágomnak rózsatövis
koronája szép fejének.
hajnallik, pitymallik,
Nap, világra hullik
langy-selyem meleggel,
lágy-ölelő csókkal
harmatos gyöngyökkel
csikland göröngyökkel
talpad alatt bársony
zöld- fű szalagokkal
illatodban olvad,
rózsafa ragyogva
Lágy lehelettel fújja a szél.
Langy melegével óvja, ha kél,
s szűz aranyával szórja a Nap.
Liszthasa duzzadt, érik a mag.
Hűs csapadékkal hinti eső,
csókja olyan, mint friss szerető,
szőke kalászban búza tolul,
tűzpipacsoknak szirma konyul.
Hű tenyerében fogja a kéz,
újkenyerétől boldog a nép,
telve a zsák, szűk-szája pödör,
dús aratásnak gondja gyönyör.
Hőség-Zsarnok vesztét érzi,
Átkozódik szüntelen,
Felhőfoszlányok portyáznak
Fenn, a magas Egeken.
—-
Határozatlan az Idő,
Minden egybe sose vág,
Rendszerváltó vad remények
Sírjára hull a virág.
—–
Ember? Vakon fontoskodik,
Csupán Isten feje fő;
Mint a cigarettahamu -
Elenyészhet a Jövő.
—-
Nyugtalan Nyár. Hőség kopog
Az Öröklét ablakán,
Globális-felmelegedve
Visz az új ösvény talán.
——
Hőség-Zsarnok vesztét érzi,
Belead minden erőt,
Békesség és harmónia
Levágott fa törzsén új élet fakadt,
vesszőszálként nőtt a zsenge, új hajtás.
Aki mindennél ékesebb virágszál,
az elődöknél sokkal hatalmasabb.
Rajt bölcsességnek s értelemnek lelke,
ereiben igazi, királyi vér,
nem külső, belső értékek szerint mér,
igazságosság az Ő ítélete.
Benne születik teljes megújhodás,
amelyben boldogságban élhet ember.
megvalósul egy gyökeres változás.
Gazdagodva Isten ismeretében,
Csorbóka csalánnal,
paréj padlizsánnal
lapulevél széknek
nyughatatlan lélek…
Kókadó liliom
árván hagyott szirom
galamb odahajlik
sírjába lehullik.
Szapora madárszó
szomorodni látszol
cserepen ücsörgés
ablak alá költés
Szömörce, szömörce
mérgesedik gödre
gyökerén tanyázik
rontást hozó törpe.
Kígyóvérben ázik
szeme is csipázik
lompos keze-lába
vasvirágban szálka
Új dimenzióm van, új terem,
megtaláltam végre a helyem.
Az időt én most átölelem.
Gyertek utánam! Na, ki jön velem?
Megtudhatod, hogy mennyit érsz,
ha a végtelen térben élsz.
Nem számít az, hogy volt, vagy lesz.
Az idő az enyém! Új korszak ez.
Egy káoszt látok, ez új nekem.
Egy időben mindent egy helyen,
ahol szűkül és tágul a tér.
Ki az, aki velem tart? Ki az, aki fél?
Ámítás csupán képzelet,
hogy egy életed van neked.
Előtted a zsúfolt végtelen,
…
A király kíséretével együtt csak akkor érkezett meg, amikor az ülésterem már tömve volt. A fekete pálcások törtek utat számukra a tömegben. Lipót megfázhatott, mert köhögött és prüszkölt. Díszes magyar öltözéket viselt, ami igen megnövelte volna a méltóságát, ha tudja viselni. Az esetlen botladozás azonban kifejezetten ostobának mutatta. Tanácsnokai rendíthetetlenül kitartottak a paróka mellett. Magam a karzatról láttam ezt a bevonulást, a császár szánalmas volt.
Féltett percünkbe simulva,
csigaházcsendben,
vigyázzuk befelé izzó parazsunk
utolsó, édes melegét,
míg hamuvá hamvadunk,
hangtalan.
Mysty Kata
Hevül zenében - zártan
Törékeny-ág lelkek acél-keménnyé edzettek,
mert léleknek szélmalma, olthatatlan vágy hajtja,
érleli, mint szőlőszem magját napnak sugára .
Kegyelem kagylóba zárja, féltések rejtekén
hevül zenében - zártan, heves szívdobbanásban.
Debrecen,2013. 08.09.
Mögöttem lépked a múlt hűségcsendesen,
cipelve nehéz zsákját, mint málhát e Föld
- hátán sok ezred barázdált, vén testet ölt -,
járnám még utam, add meg nékem Istenem!
Szívemben lüktet a vér, s agyam feszítve,
száguldva írja sorsomat a gondolat.
Dolgom van még! - lelkemben mély a hódolat -
Megküzdök források erejét merítve!
Hála, hogy vagyok, hogy lehetek és élek!
Terelnék mederbe, eltévedt sorsokat,
hadd legyen a gyenge erősebb, boldogabb -
Uram, könyörgöm, kérlek, hagyd, hogy még éljek!
Kezed egy gyermeké, lábad, mint asszonyé,
arcod az emberé, mégsem válsz emberré...
Rejted a titkokat, bujdosol, riogatsz,
szerencse gyökere, lázhozó gyötrelem
Nem nősz te akárhol, bitófa árnyékán
tolvajok tetemén, testeknek vizenyén...
Kiáslak éjfélkor, jajgass csak, siránkozz!
Nem hallak nem látlak, kitéplek kutyákkal...
Én írok most pár sort néked drága Saroltám,
jó volt újból véled, tegnap az egyleti bálban
és ismét látnom sok régi barátomat. Annyira szép volt!
Így,mi az éjszaka fényeivel versenybe ragyogtunk.
Nyolcvannyolcadik rész
A líra a legszemélyesebb irodalmi forma. Személyessége azonban közügy; az emberi lényeg azon részét fejezi ki, ahol egyén és közösség találkozik. Az Ég a Földdel összeér, ahol az emberiség személyes énje és közösségi énje egymással találkozik.
A költészet az emberiség kincse. Maga is egy világ. Voltaképpen minden nyelven más és más világ. A soknyelvűség az ember önvédelmének egyik legfontosabb eszköze, és minden nyelvnek szüksége van költészetre.
Tűzmadár vagyok, üldözött,
repkedve ég és Föld között,
veszélyes létem kedvelem,
kihívás lángló’ életem.
Orvvadász vagy te, üldöző,
tollam szavakkal fényező,
kalicka ajtód nyitva vár,
tudom, hogy nincsen vissza már.
Trófeád lettem, ékszered,
szentélyed és a végzeted.
Lábad elé - hisz az helyem,
hullok, mint omló, lágy selyem.
Oltár a csendünk - hallgatunk,
egymás tüzében hamvadunk.
Forró nyár
A nap, mint izzó tűzgolyó ragyog,
a kopár földre színaranyat ont.
Lángol most az augusztusi nyár,
a levegő, forróságtól vibrál.
Türkizkékben ragyog az ég boltja,
lenge szélben ring a hársfa lombja.
Lepke száll a hervatag virágra,
nem lel ott mézillatú nektárra.
Szomjazva vonul a hangyák hada,
belezeng a csendbe gerle hangja.
Lázasan szövi hálóját a pók,
fecske csicsereg az eresz alól
Hőség hullámát enyhíti az est,