Pünkösdi pillanat
Áldott az Úr keze, amellyel megérint!
Áldott Ünnepe Lelkének ereje!
Áldott termése lassan, lassan érik,
már a szélben kering a kegyelem....
Neked is játszom!
Neked is játszom, alkotó barátom
máris, fénylelkem hangszerré válik,
húrjain kipattannak pergő álmok,
muzsikává válok fejtől bokáig!
Pünkösd áldott ideje…
Ragyog a Nap,
A gonosznak
Ajtón kívül a helye.
—-
Áldott pünkösd, tiszta fény…
Néhány napra
Egybegyűlik,
Szakajtónyi friss Remény.
—-
Lehet bármi változás,
Amíg élünk,
Mindig lehet
Mindenből
Feltámadás.
—–
Áldott pünkösd ideje…
Minden szépnek
Minden jónak
A Remény a kútfeje.
Ha csobban a hang, s mélybe lehúzva odaláncol
a csend köteléhez, mert meguntad, ahogy zsibongva táncol
a zűrös világ . Kirekeszted lázas szemeidből, s nem változik.
Miért nem törik meg a varázs? Szűnjön meg a zaj, s az átok is...
Ha dübörgés a hang duzzasztva elméd, hasítja ketté
gondolatod, majd acélpántokkal ölel, s szorítja eggyé,
hogy fájjon. Forrjon is a véred. Így sanyargatja a jobbik éned,
s előcsalogatja a dühöngő démont,. Vadállattá válsz, ki vért ont...
Az úton úgy jöttél velem,
miközben fogtad két kezem,
mint aki tudja; itt marad,
miénk volt minden pillanat.
A folyón úgy úsztál velem,
karod volt mentőöv nekem,
hittük, a rossznak vége lesz,
remélve, nincs már több kereszt.
Az égben úgy szálltál velem,
szárnyad volt óvó, lágy selyem,
dalodban megfürdőztem én,
Istennek fénylő ünnepén.
Félre vonó..!
Félrevonó muzsikaszó,
borban úszó bánatfaló.
Kedvesemet elragadó,
folyton táncba csalogató...
Félre vonó, tárogató,
Annyira vágytam rá, hogy értsenek,
bolondnak néztek, sok-sok bánat ért
- erősen fogva végig két kezed -
hegyeket másztam kínzó válaszért.
Annyira más volt nékem fenn az ég,
mindenben láttam lángló’ fényeket,
közel volt hozzám csábos messzeség,
s társammá lett a gazdag képzelet.
Annyira hittem, nékem írnom kell
- vigaszom papír, s barát lett a toll -
így űzöm ma is gyötrő kínom el,
mikor az álmom szállni felkarol.
Annyira jó, hogy értik itt szavam,
Májusi eső
Pereg , pereg,
csepereg.
Eső dobol,
szemre szem.
Perel vele,
mulat idő-
felügyelŐ!
Napfény
csapong,
átitatja,
ékét benne
csillogtatja.
Licsloccs
pocsolya,
május édes
mosolya.
Szent ígéret
Zúgó szélként szállott alá,
lobogó tűz, szent égi láng,
ott az első pünkösd napján,
Hogy ki vagyok?
Én egy senki,
mint mindenki.
Téves istenítélet.
A föld sara,
melybe egykor
lelket lehelt az Élet.
Bús rongybábú,
Nem lehet szemébe nézni,
Nem lehet harcra idézni…
—-
A megnyergelt idő hátán,
Caplat a hivatal-sátán.
—-
Arctalan, megfoghatatlan,
Rejtőzködik szakadatlan.
—-
Halál-pacás, hepehupás,
Lomha, tohonya, köd-csuhás.
—
Kicsinyesség bűzét szítja,
A tornyot is kifordítja.
—-
Célpontja halálba riad,
Az igazság? Sírfelirat.
—-
Bár tudnék szemébe nézni,
Bár tudnám harcba idézni…
Ma úgy feszít a lázas vágy,
zizzen a papír, selyme lágy,
forrongva zsibong mindenem,
muszáj most írnom énnekem.
A toll szorít, ahogy fogom,
vagy én szorítom, nem tudom,
de meg kell tennem, éhezem;
igen, ez, ami kell nekem!
Hogy miért írok nem titok,
mert gyönyör az, mit adni fog,
az érzést annyira ismerem -
hát add sokáig, Istenem!
Ám ha majd egyszer, én Uram,
lezárnád mégis, szép utam,
s fényes kegyedet elvennéd,
A tegnap volt...
A tegnap volt történelem,
miérten hagy
Miérteket!?
Sok igazság,
hallgatagon
- szendereg
sok sírhalmon.
Tátongó üregekben
múltunk,
nagyon sokan
belehaltunk!
- Nem okultunk!
Hiteltelen
tegnap történelem,
(cserben hagyott
benneteket!)
csak hitelt teremtő:
Hitel terem...
A tegnap volt irodalom,
A szabadságharc bukása után szinte ellepték az országot a szélhámos ál-Petőfik. Akadt, amelyik hónapokon keresztül élt egy-egy közösség nyakán.
Előfordult, hogy Petőfi apósát, Szendrey Ignácot is elhívták “bujdosó vejéhez”, akinek addig egész csinos összeget gyűjtött össze a közadakozás. Az ál-Petőfi persze óvakodott tőle, hogy a költőt személyesen ismerő emberekkel találkozzon mire az öreg Szendrey megérkezett, “a bujdosó” kereket oldott a pénzzel.
Az egyetlen nő, akinek keresztnevét nem írhatom versbe. "
Hétköznapi ruhában álltam az útját,
elé térdelve néztem milyen a horizont
ott, ahol lelke az üveghegyen túllát,
és hajlékában minden holt virágot kibont.
Figyeltem csendben homlokának ráncait,
Titkokat rejtő emlékezet
Tanuk azok a sziklák, s kövek,
melyekből várfalak épültek.
Őrzik némán a történelmet,
titkokat rejtő emlékezet.
Szemeid örvényébe veszve,
lopóznék titkon a lelkedbe.
Feledésbe merült régi nyár,
részegítő vágyunk merre jár?
Hamis álmok, bús rabja vagyok.
Kegyelmet tőled sosem kapok?
Szeretni téged nincs is jogom,