Blogok

Az álom

 

Az álom

 

Az álom könnyed lebegés

a mindenség tenyerén,

beláthatatlan messzeség,

néha mélység peremén.

 

Máskor fenn a magaslaton,

repít álom szárnyakon,

járva idegen tájakon,

ismeretlen utakon.

 

Felcsillanó, szép reménység,

mint délibáb, tünemény,

mire eljön az ébredés,

emléke semmibe vész.

 

Schvalm Rózsa

 

(2010-07-28)

A festő

A parti fűz alatt egy festő álldogált,

vászonra regélve az édes látomást.

Az éjjel hosszú volt, s az álom bőkezű,

egy lánnyal álmodott, a kép oly ködszerű.

 

A haja szőke volt, csigázta déli szél,

a szeme égszínű, az ajka, mint a vér.

A hangja búgva szólt, mint gerle nászdala,

alakja nád-sudár, ő volt a vágy maga.

 

A lánynak szárnya volt, s repült, mint szél tova,

a festő lángra gyúlt, s dalolt, mint még soha.

Szerelem és líra - LXXVIII.

Hetvennyolcadik rész

Az elkövetkező részekben nagyon lényeges dolgokat kell kimondanom a líráról is, a szerelemről is. Ezért eljött az ideje, hogy egyfajta részösszefoglalást tartsak, hová is jutottam az eddigiekben.

A szerelemről is, a líráról is megállapítottam az eddigi részekben, hogy nem teljesen azonos azzal, aminek első látásra tűnik, vagy amit a közvélemény sommásan gondol róla. Mindkettő sokkal több annál.

A Szerelem metafizikája

A halhatatlanság – csak Szerelem;

A boldog Lét megújul szüntelen,

És vén fejét csóválja a halál.

——–

Az egyén talán gyenge szalmaszál,

Idő sodrában lábujjhegyre áll,

De a Mindenség rá támaszkodik.

—–

Minden cél üdvözül, vagy kárhozik,

Nem az Idő, az Ember változik,

S a Lét tükréből Isten mosolyog.

——-

Férfi és nő: az Igen és a Nem;

Nélkülük Élet nem lesz sohasem -

S a halhatatlanság? Csak Szerelem.

Lila akác

Görnyedten ül az öreg ékszerész,

szemében könnyek gyűlnek - sós patak -

ölébe rejti mind a két kezét,

alatta szúette már, ó a pad.

 

Tavasz van, s lilaakác illatát

vidáman hordja szerte hetyke szél,

s méheknek duruzsoló, víg hadát

hallgatja, szíve régen nem zenél.

 

Árva már, földi párja mennybe szállt,

csendesen szemléli a sírokat,

imént egy régi emlék erre járt;

semmi sem jelentett még ily sokat.

 

Nehezen indul el, a hanthoz lép,

s mint hajdan kecses nyakra szűz achát

Szívzengő...

Oly csodaszép vagy Szívzengőm, jöjj már ne sirass el,

Szállj, ha szeretsz még Pillangóm, szólj, mert nekem az kell.

Lágy öleléssel melléd zár él éhe a vágynak

Nyisd ki az ajtót Szeplő-lány, légy fénye csudának...

Cifra szelencéd hadd, jót járjon mindig örömmel

Éj szeme lencsét, patkót lel, várj még, te ne törd el...

Inged alá les holdfénynél száz frissszemü csillag

Kút vize tükröz mélységgel, halld, suttog a visszhang..

Nász lepedőjén csengettyű szól, meg ne riasszon

Szétszakitatlan bokrétát ránk kötne kisasszony?

Irodalomtörténeti szösszenetek - 46.

Vajon mi a különbség a János Vitéz és a Toldi között? Mindkettő remekmű, mégis, mitől ellentétei egymásnak? A szerzők barátok voltak, a János Vitéz költője versben üdvözölte a Toldi szerzőjét. Mégis, mitől mások?

Mi az igazi népiesség? Mi teremt közönséget?

Szándékoltan nem akarok most felelni a kérdésekre – majd egyszer megteszem. A történet sok tanulságot rejt. Sapienti sat.

Oda se neki

Kár azt lesni,

Hogy a végzet

Mit végzett;

Tétlenségre vadászik

Az enyészet.

——–

Mindig akad aktuális

Túlerő,

Mégis mindig lesz

Valamilyen

Jövő.

—-

A cechet az ördög

Sose fizeti,

Úgyis meghalunk

Hát: Oda se neki!

—–

Lehet végzet,

Zsarnokság,

Meg félelem;

Örök függetlenségünk:

A Szerelem.

—-

Lélekig

Semmilyen végzet

Sem takar;

Senki sem “szem a láncban”,

Ha nem akar.

—–

Piac

Te meg én (im.)

Nézd, a Hold ezüstpalástja, hogy ragyog!

Udvarát a pompa fénye járja át,

szél zenél repítve méla áriát,

lelkem ünnepel, hisz újra itt vagyok.

 

 Úgy karolj ölelve, mint a lomb a fát

- várni szép mesére félve nem lehet -

mint a Hold az éjszakát ma úgy szeress,

mondj imát, becézz, te régi jóbarát.

 

Oldalak