Fogadd el!
Az igaz hit oltárán hála virága kinyílik,
élteti Menny harmata, élet vize: Ige szava.
Szelíd hangon megszólít, mélyen elhatol a szívig,
s visszacseng az ajkon, mint hű szív szeretet dallama.
Dicsőítve az Istent, magasztalva nagy kegyelmét,
amellyel átöleli teremtett földi világát.
Schvalm Rózsa
(2019-07-15)
Jézusban földre jött, testté lett az Isten,
köztünk élt, köztünk járt, akié a Minden.
Égi ország, a Menny, mit értünk otthagyott,
éji sötétségben a fény felragyogott.
Övéi közé jött, de vak volt az ember,
végtelen szerelmét, jaj, nem ismerte fel.
Szíve kőkemény volt, fakeresztet ácsolt,
bűnnel terhelt lelke bűntelent megvádolt.
Keresztről piros vér, kegyelem folyama
tisztára mossa, ki térdre rogy alatta.
Ó, bár minden ember értené meg végre,
érte hullt, érte folyt Krisztus drága vére.
Oly vidám a nyár, csupa fény, ragyogás,
liliom, rózsa illatárban pompáz.
Madárcsicsergés, pillangó szárnyalás,
éter hullámin öröm száz hangja száll.
Isten kegyelme gazdagon áradó,
megérint-e vajh, ó földi halandó?
Vagy csak pillanat örömét keresed,
nem gondolva rá, hűtlen száll feletted?
Ma virulása, holnap hervadása,
ébredj időben a jövőbe látva!
Ne szalaszd el a jelen ajándékát,
amit bőséggel áraszt most az ég rád!
Szívedben hála szép virága nyíljon,
élet vize hull rá, el ne hervadjon.
A szívemet kéred, Istenem,
őszinte, legbensőbb énemet.
Átadom, Jézusom, hogy faragd,
legyen a Te örök lakhelyed!
Te fényed ragyogjon át rajtam,
világító, igaz szavakkal!
Had legyek fáklya a sötétben,
éjen át derengjen a hajnal!
Mert a Nappal, lásd – már oly közel,
mit éjszaka többé nem követ!
Világosság lesz ott az Isten,
emberarcról törli a könnyet.
Zengjen dicsőítő szent ének,
hála - hála Menny Istenének!
Schvalm Rózsa
(2017-11-25)
Lehullott már - minden levél,
kopár ágon ázott veréb.
Színek, fények ködbe vesztek,
égen úszik szürke felleg.
Várakozás csendje ölel,
szürkeséget remény övez.
Titkot súg a lenge szellő,
lágyan rezdül, halkan sejlő.
Ki megnyitja szív ajtaját,
éteren át hallja szavát.
Láthatatlan - titkát tárja,
létét – ki hisz - csak az látja.
Megtalálja szíve kincsét,
Ő megoldja rabbilincsét.
Szabad szellem szárnyát bontja,
fényben ragyog a hegy orma.
Schvalm Rózsa
(2017-11-17)
Az ősz lassan télbe réved,
új ruhát ölt a természet.
Álomszépet, hófehéret,
leple alatt alszik mélyen.
Altatódalt szél fuvoláz,
nem olvas ő soha kottát.
Néha, ha kell, ügyes szobrász,
hópelyhekből oltárt formáz.
Zúzmaraszőtt csipkefátyol
hull a fákra, jő Karácsony.
A Szeretet mindent átfon,
földre tekint a Menny áldón.
Idő útján óra ketyeg,
gyorsan múlnak röpke percek.
Homokórán Ó lepereg,
új csizmába lép a reggel.
Égő lángsugarát ontja a nyár,
kék tó tiszta tükrén fényvillanás.
Idő sodrán, mélán mélyre merül,
arany haja holnap őszbe vegyül.
Színeit árnyalva jön szeptember,
kék egén napsugár még elmereng.
Szellőivel játssza lágy dallamát,
az elmúlás csendes, alt futamát.
Schvalm Rózsa
(2017-08-17)
Békét, nyugalmat súg erdő mélyén a csend,
habár nem hallgatag, átszövi sok-sok hang,
csendbe olvad mégis az az isteni rend,
mely érint, átölel, lélek mélyére hat.
Benne az ember, mint a madár, oly szabad.
Tiszta a levegő, fák, színek s a fények,
gondolat elréved, vajon miért van az,
hogy az élet küzdés, harc, s gondja temérdek?
Egyszerű a válasz, emberi természet.
Sosem elégedett, vágyak s én-akarat
vezérlik az útját, amíg fel nem ébred,
s nem látja be, téved, rossz irányba halad.
Megszólalt a néma zongora,
s megtelt szeretettel a szoba.
Sok – sok évig volt ő hallgatag,
csendjének fájó, mély titka van.
Hangja már ismét száll szabadon,
boldogság cseng át a futamon.
Schvalm Rózsa
(2017-05-16)
Ki óvott és védett,
mindenkor megértett,
Te voltál, jó Anyám.
Szerettél igazán.
Negyvenegy boldog év,
szívembe zártam én.
Nap, mint nap idézem,
legmélyén elérem.
A múlt még visszanéz,
oly kedves élőkép.
Varázsa időtlen,
mosolya felhőtlen.
Schvalm Rózsa
(2017-04-28)
( Haiku csokor)
Ha Benne hiszel
Jézus az első,
általa a teremtés.
Alfa s Ómega.
Isten képmása,
a békesség követe.
Földre született.
Fény a sötétben,
köztünk járt, tett sok csodát,
lénye Szeretet.
Élte bűntelen,
ember meg nem érthette,
ellene támadt.
Értünk, miattunk
feszíttetett keresztre,
ártatlan vér hullt.
Győzött halálon,
meghalt, de föltámadott.
Világmegváltó.
Ha Benne hiszel,
láthatatlan kéz vezet.
Tiéd az Élet.
Schvalm Rózsa
Áprilisi égbolt pehelykönnye hull,
a napsugár sűrű felhők mögé bújt.
Vad szélben hajlong a lila orgona,
halkan zokogja, hogy sorsa mostoha.
Fázósan didereg a zsenge tavasz,
lenge ruhában nem bírja a havat.
Fenyegetőn villan a fagy vasfoga,
erdőn, mezőn, kertben ott marad nyoma.
Ó, Uram, tekints ránk, űzd a felleget!
Károkat okoz most a hó fergeteg.
Kegyelmed éltető harmatát áraszd,
bizalommal kérlek, halld meg imámat!
Schvalm Rózsa
(2017-04-19)
Egész világ bűnének súlyos terhe,
nyomta vállad a kereszten, Jézusom.
A világ, ó a világ, nem értette,
s ma is oly sokan haladnak tévúton.
Kínok között kihullott, drága véred,
elfedezi múlt, jelen, s jövő bűnét.
Ember, fogadd el, tévutadról térj meg
ne fordulj el tőle önhitten, büszkén.
Életet nyer, ki hittel tekint fel Rád,
betölti a szívét Isteni béke.
Öröklét az övé, s a feltámadás,
beragyogja útját kegyelem fénye.
Schvalm Rózsa
(2017-03-30)
Utamon oly sokszor jöttél szembe velem Istenem,
szavaidat tolmácsolták angyalarcú emberek.
Eljutott fülemig, de szívemben nem vert gyökeret.
Te, Uram, nem adtad fel, kopogtál ismét csendesen.
Míg végre egyszer, már őszülő fejjel, megértettem,
mily nagy szereteted, s kitártam előtted szívemet.
Veled járva Isteni öröm tölti be lelkemet.
Schvalm Rózsa
(2017-03-09)
Nézd, a tavasz, hogy bontja csodáit,
rügy fakad ágon, zöldül a pázsit.
Élet himnusza száll szelek szárnyán,
napsugár járja fény’ – árnyak táncát.
Földet érint az égi lehelet,
színére csalja, mit a mély rejtett.
Sok kis virágnak bimbója feslik,
sziromkelyhében nektár íz rejlik.
Légy zümmög, színes pillangó röppen,
bódító illat mámorral tölt el.
Fészkére visszatalált a fecske,
jelzi a jöttét vidám éneke.
Szívemben ébred mély hálaérzet,
földre leszállt a Mennyei Éden.
Schvalm Rózsa
(2017-03-19)
Ünnepel ma Nemzetünk,
hálát dobban a szívünk.
A múlt dicső szelleme
tölti be a lelkeket.
Hős vért izzadt ez a Föld,
hogy legyen szebb, jobb jövőnk.
Őrizve a Szent Hazát,
hol a magyar hont talál.
Országhatár bár szűkült,
emlékezés nem szürkül.
Elmosódik a határ,
jelenkorunk színpadán.
Nézzünk fel a kék égre,
áldást kérve e népre,
hogy felettünk mindenkor,
Béke Napja ragyogjon!
Schvalm Rózsa
(2015-03-11)
A földi élet zarándokút csupán,
mikéntje dönti el, mi jön azután.
Az Isteni Szeretet reánk ragyog,
terajtad áll ember, hogy elfogadod.
Lélek szeméről, ha lehull a lepel,
horizonton túl dereng a végtelen.
Fény gyúl a szívben, az értelem nyílik,
a lét nem csak annyi, mi tart a sírig.
Szabad a szellem, tér – idő nem gátja,
Jézus nyomán már, égi kincs sajátja.
Létét az Isteni Öröm betölti,
földi vándorútján végig megőrzi.
Ha végéhez ér - várja az örök fény
birodalma, hol nincsen semmi sötét.
Mint juhnyáj, melynek pásztora nincsen,
követte Jézust gyalog a tömeg.
Rájuk tekintett Ő, szánó szívvel,
gyógyult a beteg, s oktatta őket.
Hallgatták híven, szomjazták szavát.
Ötezer férfi, velük asszonyok,
s gyermekek, együtt vajh’ ki tudja hány?
Nap leszállt, bíbor fényű alkonyon.
Elhagyott vidék, éhes már a nép.
Nincs más, két hal és öt árpakenyér.
Feltekintve az égre, áldást kér
a Mester, s lásd sok is lett a kevés.
Hull, csak hull az őszi eső,
rőt avaron jár a szellő.
Talpa alatt néha zizzen,
egy-egy levél még felszisszen.
Aztán végleg csendesedik,
rája fehér hó pelyhedzik.
Élet harcát már feladja,
termő humusz lesz tavaszra.
Táplálja majd fa gyökerét,
rügyből bomló új levelét,
illatozó virágait.
Lásd teremtés nyílt titkait!
Schvalm Rózsa
(2016-11-07)
A földi élet zarándokút csupán,
mikéntje dönti el, mi jön azután.
Az Isteni Szeretet reánk ragyog,
terajtad áll ember, hogy elfogadod.
Lélek szeméről, ha lehull a lepel,
horizonton túl dereng a végtelen.
Fény gyúl a szívben, az értelem nyílik,
a lét nem csak annyi, mi tart a sírig.
Szabad a szellem, tér – idő nem gátja,
Jézus nyomán már, égi kincs sajátja.