A hang

Ha csobban a hang, s mélybe lehúzva odaláncol

a csend köteléhez, mert meguntad, ahogy zsibongva táncol

a zűrös  világ . Kirekeszted lázas szemeidből, s nem változik.

Miért nem törik meg a varázs? Szűnjön meg a zaj, s az átok is...

Ha dübörgés a hang duzzasztva elméd,  hasítja ketté

gondolatod, majd acélpántokkal ölel, s szorítja eggyé,

hogy fájjon.  Forrjon is a véred. Így sanyargatja a jobbik éned,

 s előcsalogatja a dühöngő démont,. Vadállattá válsz, ki vért ont...

Ha szeret a hang, gurulva kacag, gyöngy a nevetés.

Meleg bársonnyal betakar,  ahogy mindig, ha  kell az ölelés.

Könnyű szívvel szelídül meg minden szorongó gondolat

eldobod lelked terheit ; érzed, csak így lehetsz boldogabb...

S ha néma a hang, csendben lapul. Rád telepszik hívatlanul.

Magányba zár, benned társra talál. Csak szótlanul

révedsz a semmibe, soha nem szeretett senki sem...

Ne kérdezd miért.  Ennek, már így kellett lennie...

Ha sír, vagy jajong, úgy zokog a hang. Felkiáltó lélekharang.

Benned a jel, új útra lel. Lángolni fél, ha tűzzel ölel,

vagy hamvadna el keserves kínok között, hol eleven

sebben jajdul a lélek. Néma a szív és szótlan a szerelem…