A gyermek

Hétköznapi ruhában álltam az útját,
elé térdelve néztem milyen a horizont
ott, ahol lelke az üveghegyen túllát,
és hajlékában minden holt virágot kibont.

Figyeltem csendben homlokának ráncait,
ahogy a gyenge harag még barázdát farag,
elsimulva rajta egy titkot újranyit,
s akkor lehullik arcáról, mint selyemszalag.

Szeméből a melegség egyre csak árad,
előttem nincsenek már szentségtelen utak,
magához hív, miként a Nap csábít fákat,
és két karomban menedéke után kutat.

Nagy szárnyával betakarja a képzelet,
mi esténként hunyt pillái mögé visszajár,
szívében nem lakik más, csak a kikelet,
és az álomrügyek közt fészkelő kék madár.