Múzsák és szerelmek /Illyés Gyula/

Illyés Gyula (1902-1983)

 A nő, aki életemnek a gyökérzete lett, akinek birtoklásáért ma is küzdök, nekem gyermeket adott... Ez a nő főz rám, ő foltozza a fehérneműmet, ő intézi a gépírást, a levelezésem. [...] Nincs olyan vágyam, amit ne teljesítene.

Az egyetlen nő, akinek keresztnevét nem írhatom versbe. "

 

 

 ARS POETICA

Dolgozz, munkálj. A szép, a jó, a hasznos,

mihelyt elkészül, az élethez áll.

Minden jó mű egy-egy szabadságharcos.

Légy hű magadhoz, olyanokat alkoss,

   ne fogja a halál!

 

Apja Illés János uradalmi gépész, anyja Kállay Ida.

A gimnázium alsó osztályait több helyen végezte; előbb Dombóváron (1913-14), majd Bonyhádon (1914-16), majd szülei 1916-os válása után, mikor anyjával a fővárosba költözött.1920. december 22-én jelent meg első verse (El ne essél, testvér) név nélkül a Népszavában.

1921 őszétől a budapesti egyetem magyar-francia szakos hallgatója volt. . Alkalmi állások után könyvkötő-műhelyben dolgozott. Egy ideig a Sorbonne hallgatója volt

 

1931-ben feleségül vette Juvancz Irmát; ebben az évben, majd 1933-ban, 1934-ben, 1936-ban Baumgarten-díjat kapott.

 

 A Múzsa

 

1962. június Nem lehet véletlen, hogy éppen a hatvanas évek elejétől kezdve Illyés Gyula naplójában is megsokasodtak az előző – válságba jutott – házasságára és új szerelmére vonatkozó bejegyzések. „Flórába az első pillantásra olyan szerelmes lettem, hogy nem megforrósodott, hanem megfagyott a szívem.

 

Nős voltam ugyanis.

A pillantás előtt is már ismertem. De csak a hangjáról, s az is megejtett. Mert úgy történt, hogy sötétben találkoztunk.

Feleségem unokanővérével látogatóba jöttek hozzánk, hozzám, Rorschach-tesztet csinálni. De késtek, s nekem dolgom lévén, elindultam hazulról. Kint laktunk a Farkasréten, a hegyekben. A villamosmegálló előtt jöttek velem szemben. A decemberi alkonyatban épp csak alakjukat láttam.

Fordultam hát velük vissza. Így történt, hogy otthon, a szobámban a villanyt fölgyújtva láthattam először Flóra arcát és tekintetét. És kaptam szívembe azt a végzetes ütést.”33

 

 

 

 

1939-ben feleségül vette Kozmutza Flórát.

Párbeszéd Új Házasok Közt 

 

1

Megvoltál bennem már előbb,

mielőtt megismertelek.

A képzelet,

vajon a vágy is csak mélységesebb

emlékezet?

Régóta voltam már veled

a jövő foglya.

Mígnem megismerhettelek,

úgy is, mint a biblia mondja.

Igen, csak fölismertelek.

Minden ragyog;

otthonian, mégis csodásan,

mint mikor fölgyullad a villany

a kéztől, mely tapogatott,

a rég látott vidéki házban.

Benned vagyok.

2

Itt vagy és itt van

a jövendő a tagjaimban.

3

A tagjaimban

S az a vágyam: holtomiglan.

4

Fényben-sötétben, tündöklően –

itt vagy e termékeny tükörben.

5

Ércöntő formáimból támadt

szobrom, ki-kilépsz, föl-alá jársz.

De megszelídült szárnyas állat

magadtól vissza

térsz a kalitba.

Hisz bennem hangzik csak igazán a hangod,

az éneked.

Az én pulzusom löki – hallod –

a véredet,

hogy dallama helyes legyen.

6

A holnapok üresen várnak.

Tenélküled.

– Tenélküled.

7

De múltad sincs már, ha kibocsátlak,

véglegesen.

8

Arcod előleg kisdedem.

9

A messzeség sem messzeség.

Fogaskerékkel a fogaskerék

forog oly egyszerűen, miképp

gondolattal a gondolat, mióta

nevetéssel a nevetés, mióta

kettőnkben az egy ölelés

körét először megfutotta.

10

Mi az: vágyat betölteni?

Teletöltődöm mindahányszor

a világgal, mint egy pohár bor,

ha szívem kedveddel teli.

11

Bennem láthatod úgy magad,

hogy méltón megtetszhess magadnak.

Íme hát kijavítalak

és visszaadlak:

nagylelkű én, a mindenséggel.

12

Ekként lel visszhangot szavad,

olyat, hogy eloszlik a kétely.

13

Pórázon vagyok, annál szorosabban,

minél tágabb a birtokom.

14

Határtalan,

úgy ember az ember, ha társa van.

15

Hidak karfáján, ló nyakán

az én kezem is végigsiklott,

jó-ívű kerékpár-kormányon;

bár kétségbeeséssel szívemben:

helyeseltem, szelíditettem,

javítottam valamit én is

ezen a miránk bízott bolygón.

Hogy otthont leljenek a nők,

arcvonásukból, bármi torzak,

fészek rakódjék a mosolynak.

16

Ahogy a röpülő madárnak

lényét, amikor eltűnik;

teljes egésznek akkor látlak,

amikor nem vagy itt.

Szabad emlék marad utánad.

Tágul a távlat.

Világűröm gazdagodik.

17

Szaladt a százlábú folyó

a kavicsokon, tette dolgát.

Haladtam gyors járó-kelők közt

a városokon, én is egy csepp.

Villogtam, láttam: érlelődtek

az én tekintetemtől is

valamit még a kupolák,

a századok gyümölcsei.

Érlelődtél énvelem is

célod felé, emberiség.

Jólesett magyaráznom annak,

akivel kar-karban haladtam.

Mint gazda-pár búzamezők közt,

amelyek vasárnap is nőnek.

18

Megállt szobrászi mosolyom

gyermek-fejeken: mint lehetne

örökebb mű belőlük is.

Jött belém minden lecke: váltak

okosabbá az én nehéz

ujjaim is, a kővel küzdők,

asszonyi keblek hajlatától;

bögyükön szikrázott föl a remény,

igen, a fény az éjszakában,

melynek hajnala a jövendő.

19

Beléptél, és a fa, amelynek

vérereim az ágai

azonnal virágozni kezdtek,

azonnal gyümölcsözni kezdtek,

sátrat bontottak azonnal;

ujjbögyeim máris etetnek,

szemem szilvái neked érnek,

dalos madár szólal a számban.

Bízd rám magad.

Naponta megtermem, amid kell.

Csodák jönnek, tilalmak tűnnek.

Tied lehet ismét az alma,

az ősi anyai kebel,

bűntudat nélkül, édesen.

Kettőnké mégis a világ.

20

Ki fog tisztulni a vidék,

ki az ember meggyötört arca:

hittem nem egyszer, mikor én

ébredtem föl előbb az ágyban

és kinéztem az ablakon

új gyártelep síneire,

vén várost átszelő folyókra:

ahogy siettek a jövőbe

a hidak jegygyűrűin át.

21

Minden jelen-

pillanatom a gyermeked

s a gyermekem.

22

Egy szív: fél szárny. Most már repülhetsz.

23

És majd elülhetsz

magadban is magánytalan

Halálban is haláltalan.

 

 

 Szerelem első látásra – vagy rivalizálás?

 

Ha eszünkbe idézzük 1928-ból Illyés Gyula és József Attila első vetélkedését ugyanazért a nőért, Vágó Mártáért – akiről Illyés nagyvonalúan lemondott fiatalabb, nála többet szenvedett barátja kedvéért 34 –, a kilenc évvel későbbi, utolsó közös szerelem történetéből sem hagyhatjuk ki a rivalizálás kulcsmotívumát. Elsősorban azért nem, mert mindkét költő Rorschach-tesztvizsgálat céljából ismerkedett meg a gyönyörű-komoly pszichológusnővel, dr. Szondi Lipót sorsanalitikus közvetlen munkatársával. (A „szavakon lovagló”, mindennek szimbolikus értelmet tulajdonító József Attila számára ez a tény már önmagában sorsszerűvé tette a találkozást Flórával.)

 

 

 

 „A nő, aki életemnek a gyökérzete lett, akinek birtoklásáért ma is küzdök, nekem gyermeket adott... Ez a nő főz rám, ő foltozza a fehérneműmet, ő intézi a gépírást, a levelezésem. [...] Nincs olyan vágyam, amit ne teljesítene.

Az egyetlen nő, akinek keresztnevét nem írhatom versbe. "

 

Észrevette-e vajon a naplóíró, milyen árulkodó jelzőt és állítmányt választott – nyilván tudattalan késztetéseinek engedelmeskedve –, amikor Flórával kapcsolatban emlegette József Attilát? A „legnevesebb” költő nem a „legnagyobb” – az Illyés szemében köztudomásúan Szabó Lőrinc volt –, a külvilág által adományozott, belső értékektől független „nevesség” pedig a tragikus halállal megváltott hírnév, de a pejoratív csengésű „hírhedettség” jelentésében is értelmezhető. A „rátette a kezét” fordulat pedig – mely kísértetiesen emlékeztet a „nyultál azért, kit én találtam” verstöredék első sorára – minden bizonnyal inkább a tolvajlás, a jogosulatlan birtoklás értelmében szerepel itt, és még csak véletlenül sem a megszentelés gesztusát hivatott érzékeltetni (ami pedig egy mártírként emlegetett költőről szólva éppoly érvényes olvasat lehetne).

 

József Attila halála után keletkezett verstöredékében – melyet Illyés halála után a felesége publikált26 – már-már brutális kegyetlenségű képekkel érzékeltette lezárhatatlan posztumusz perét a halottal s a túlélő „győzelmének” ambivalens érzését:

 

 

„Nyultál azért, kit én találtam,

vitted volna magadnak

a köd-világba hogy csatádban

segítsen tántorgó agyadnak

én odaadtam volna és ő

 

ment is – szivnél különb a lélek

de lett minden egyszerre késő

 

berántott a köd karma téged –”

 

Talány

 

Ágról a lágy körtét előlem

– csak úgy loccsan – a földre dobja.

Mert nem hajtottam fel időben:

ecetet köp pohár boromba.

 

 

Nem hordod? – elnyűvi ruhádat.

Nem költöd? – elveri a pénzed!

Késs csak egy órát – a buzádat,

gazzá kaszálta már a rétet.

 

I. kötet 404

 

 

Lót-fut, jár előtted-utánad –

Kiméld, vagy ne kiméld a nőket:

százszor kegyetlenebbül nálad

gyalázza, rikatja meg őket.

 

 

Mérlegeld – övé már az eszme;

a vágy, mit érleltél szivedben –

Én ismerem őt, versenyezve

vele éltem; ő élt helyettem.

 

 

Kézzel kapdosva most is itt van.

Félszemmel, öntelten figyel rám;

s gúnyból, míg ellene ezt irtam,

tövig szívta a cigarettám.

 

 

Töprengsz az ostoba talányon?

Megért: övé vagy, ha megérted!

Lop téged is tőlem, barátom,

tölti a korgó semmiséget.

 

http://www.kozmutza.hu/magunkrol/kozmutza_flora.php

 

 

Mert Szemben Ülsz Velem... 

 

Mert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom

és nincs mellette az enyém,

ahogyan megszoktam a fotografiákon

és előszobák tükörén;

mert szemben ülsz s csupán rajtad s nem épp úgy rajtam

látom az idő nyomait

s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam;

a szívem elfacsarodik.

Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve

s te akkor az vagy, ami ma:

sose találkozunk! Egymást észre se véve,

nem lelünk egymásra soha!

Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már

olyan, amilyen ma: fehér,

lakunk bár egy szobát, nem én mellém akarnál

feküdni, ha leszáll az éj.

Véletlen ennyi kell - esélyek milliárdja! -

hogy minden idők végzetes

egyetlen egyeként birjalak, azt kívánva,

egyetlen egyedként szeress?

Mert szemben ülsz - hol is? Míg én itt egymagamban

nézek vissza és kérdezek

mint a célzóra, ha a golyó visszapattan,

sebet én kapok, éleset.

Mert szemben ülsz… Ne üljünk másképpen mi sosem már,

csak egymás mellett, szorosan,

mint a régi nyitott ülésen az utaspár,

ha jéggel jött a szélroham.

Üljünk mindvégig úgy, mint - emlékszel még, barátném? -

akkor, repülve, szánon, ott,

Sásdon, a hóviharban! tűrjem csak ustorát én,

mellemre vonva homlokod.

Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy lobog még,

ha itt, vagy csillag-messze vagy,

hisz csillag-űrt s időt ma is átkóborolnék,

hogy megtaláljalak.

 

 

FELESÉG

 

Veled jó, veled jó

a mező, a folyó,

meg a szél, meg az éj,

meg minden, ami él.

Ha fele nem tiéd,

ízetlen az ebéd,

a nap, a letünő,

a harag, a jövő.

Amihez csak érek,

válik ketté rögtön,

két részre a földön:

egybefűzni véled.

Ha fele nem tiéd,

kevés a föld, az ég,

meg a nyár, meg a tél,

meg a dél, meg az éj,

a mult, a kikelet,

a kisgyerek.

 

TE IS MEGHALNÁL

 

Te is meghalnál, ha én meghalnék, mondod.

      Nem halok én még meg.

Emel is, lever is, hogy nem lehetsz boldog,

      csak ha én is véled.

Tudod, hova viszlek, hogyha szíved párt lel

      mellettem az ágyban,

mint a mesebeli egyszárnyú madár mely

      nem szállhat, csak párban?

Minél boldogabbá, annál jobban félek,

      hogy csonkává teszlek.

Bár a hullásban is megelőzhetnélek,

      ha majd eleresztlek.

 

 

Babits halála után 1941-ben a Nyugat örökébe lépő Magyar Csillag szerkesztője.

1944. március végétől vidéken és Budapesten bujkált. 1945-ben nemzetgyűlési, majd rövid ideig országgyűlési képviselő.1946-ig a Nemzeti Parasztpárt egyik vezetője.

1946-1949 között a Válasz szerkesztője.1948-tól visszavonult a közélettől (1956. október 31-én beválasztották a Petőfi Párt Irányító Testületébe).Élete utolsó évtizedeiben munkásságáért sorra jutalmazták hazai és külföldi kitüntetésekkel. 1948-ban, 1953-ban és 1970-ben Kossuth-díjat, 1950-ben József Attila-díjat kapott. 1966-ban a Le Grand Prix International de Poésie jutalmazottja. 1970-ben Herder-díjat, 1971-ben az Ordre des Arts et des Lettres „parancsnoki fokozatát”, 1972-ben a Munka Vörös Zászló Érdemrendjét, 1977-ben a Magyar Népköztársaság Babérkoszorúval Ékesített Zászlórendjét, 1978-ban a Prix des Amitiés Françaises díjat, 1981-ben a Mondello-díjat, 1982-ben a Magyar Népköztársaság Rubinokkal Ékesített Zászlórendjét kapta.

1945-1949 között az MTA tagja volt; 1989-ben visszaállították MTA tagságát.

1983. április 15-én Budapesten halt meg.

 

 

 

 

Illyés Gyula a huszadik századi magyar irodalomtörténetnek, irodalmi életnek - Babits mellett - legfontosabb alakja. Nem lehet véletlen, hogy Babits őt jelölte ki a Nyugat örökség folytatójának.  Az ő nevéhez fűződik az 1956-os forradalom és szabadságharc emblematikus költeménye, az Egy mondat a zsarnokságról.                      Élete utolsó évtizedeiben az ötágú síp megszólaltatásán, az anyaországi és a határon túli magyarság szellemi és kulturális egységének megteremtésén fáradozott.