Félálom s éber lét határán,
akár zökkenő vonat sínén
futó szerelvényben, ha tájt vált
az ablak; vagy hullám vert vizén
ezüst fények, ha zöld haragba,
vagy bús, barna bánatba hullnak,
- úgy villódznak ködbe faragva
színes emlékei a múltnak.
Ha végiggondolom, az éltem
tarka csokrába tüskés rózsák
mellett csalánt is bőven téptem,
s lóherét is, Fortuna csókját.
Nehezen újul az Idő
Május arcát gond üli,
Hol pityereg, hol meg zokog,
S a napsütést kerüli.
—–
Fent komorlik az öreg Nap,
A vén, jövőt kereső,
Csepeg a határozatlan,
Könnyes, tétova eső.
—–
Nehezen újul az Idő,
Bogáncsként tapad a múlt,
Hontalanul süllyed mélyre
Minden, ami visszahullt.
——-
Közelről a Történelem
Nyirkos, fáradt vízmosás,
Még nem lett önmaga szobra,
Még nem megszentelt tudás.
——–
Nehezen újul az Idő,
Célok között válogat,
Gyújts most élő tüzet bennem!
Korsód leszek, te a borom.
Szomjas vagyok, itass engem,
én őrizlek végső soron.
Szétfolyik, mi nincs edényben,
felissza föld, száraz szellő;
Az én ketrecem egy olyan ház
ahol átölel a kék hold vize,
kócos felhők kontya alá szél kap
és azt megtépázza rendesen
mert ez az én ketrecem...
Az én ketrecem az olyan más
nem lepi be sátortető
ablakszemek itt nincsenek
X
Zöldellő kupolák
Míg hangodra simul sóhajom,
Számon tart a Halál, s én nézem tétlenül, valami fájdalom kúszik itt legbelül. Testem titkos, kártékony féreg járja át, gonosz kínzóm nem hallja szívem jajszavát. Szerelmem bús dalát mindhiába zengem,
Az álom
Az álom könnyed lebegés
a mindenség tenyerén,
beláthatatlan messzeség,
néha mélység peremén.
Máskor fenn a magaslaton,
repít álom szárnyakon,
járva idegen tájakon,
ismeretlen utakon.
Felcsillanó, szép reménység,
mint délibáb, tünemény,
mire eljön az ébredés,
emléke semmibe vész.
Schvalm Rózsa
(2010-07-28)
A parti fűz alatt egy festő álldogált,
vászonra regélve az édes látomást.
Az éjjel hosszú volt, s az álom bőkezű,
egy lánnyal álmodott, a kép oly ködszerű.
A haja szőke volt, csigázta déli szél,
a szeme égszínű, az ajka, mint a vér.
A hangja búgva szólt, mint gerle nászdala,
alakja nád-sudár, ő volt a vágy maga.
A lánynak szárnya volt, s repült, mint szél tova,
a festő lángra gyúlt, s dalolt, mint még soha.
Ó, az a pojáca Hold! Sápadt fénye mily búslakodó.
Lelke ma meztelen, csillagoknak hunyorog, mint bugris vak.
Eb ura fakó! A helyzet már rég esztelen, csupa szeszély!
Zöldre vágyna a szem, ősgyepes mezők felett nyugodna meg...
Hetvennyolcadik rész
Az elkövetkező részekben nagyon lényeges dolgokat kell kimondanom a líráról is, a szerelemről is. Ezért eljött az ideje, hogy egyfajta részösszefoglalást tartsak, hová is jutottam az eddigiekben.
A szerelemről is, a líráról is megállapítottam az eddigi részekben, hogy nem teljesen azonos azzal, aminek első látásra tűnik, vagy amit a közvélemény sommásan gondol róla. Mindkettő sokkal több annál.
Hűsíti harmat-takaró
Pince, csapszék, tüzes borok -
sógorom csak ott kódorog.
Iszik ő, ha jó a kedve,
ha pénze nincs, epekedve
A halhatatlanság – csak Szerelem;
A boldog Lét megújul szüntelen,
És vén fejét csóválja a halál.
——–
Az egyén talán gyenge szalmaszál,
Idő sodrában lábujjhegyre áll,
De a Mindenség rá támaszkodik.
—–
Minden cél üdvözül, vagy kárhozik,
Nem az Idő, az Ember változik,
S a Lét tükréből Isten mosolyog.
——-
Férfi és nő: az Igen és a Nem;
Nélkülük Élet nem lesz sohasem -
S a halhatatlanság? Csak Szerelem.
Görnyedten ül az öreg ékszerész,
szemében könnyek gyűlnek - sós patak -
ölébe rejti mind a két kezét,
alatta szúette már, ó a pad.
Tavasz van, s lilaakác illatát
vidáman hordja szerte hetyke szél,
s méheknek duruzsoló, víg hadát
hallgatja, szíve régen nem zenél.
Árva már, földi párja mennybe szállt,
csendesen szemléli a sírokat,
imént egy régi emlék erre járt;
semmi sem jelentett még ily sokat.
Nehezen indul el, a hanthoz lép,
s mint hajdan kecses nyakra szűz achát
Oly csodaszép vagy Szívzengőm, jöjj már ne sirass el,
Szállj, ha szeretsz még Pillangóm, szólj, mert nekem az kell.
Lágy öleléssel melléd zár él éhe a vágynak
Nyisd ki az ajtót Szeplő-lány, légy fénye csudának...
Cifra szelencéd hadd, jót járjon mindig örömmel
Éj szeme lencsét, patkót lel, várj még, te ne törd el...
Inged alá les holdfénynél száz frissszemü csillag
Kút vize tükröz mélységgel, halld, suttog a visszhang..
Nász lepedőjén csengettyű szól, meg ne riasszon
Szétszakitatlan bokrétát ránk kötne kisasszony?
Vajon mi a különbség a János Vitéz és a Toldi között? Mindkettő remekmű, mégis, mitől ellentétei egymásnak? A szerzők barátok voltak, a János Vitéz költője versben üdvözölte a Toldi szerzőjét. Mégis, mitől mások?
Mi az igazi népiesség? Mi teremt közönséget?
Szándékoltan nem akarok most felelni a kérdésekre – majd egyszer megteszem. A történet sok tanulságot rejt. Sapienti sat.