Blogok

H.Gábor Erzsébet

Őszi sanzon

Egy kávézóban vártalak,

kinn rőtszín avar illatolt,

mint szirmot bontó új tavasz,

az égbolt olyan tiszta volt.

A régi, fáradt zenegép,

egy sanzont dúdolt szelíden,

padam, padam, s a meseszép

dal ritmusára vert szívem.

S te vígan jöttél énfelém,

- a kezedben egy rózsa volt -,

az életem, a szép regém,

a lelkem rezgett, úgy dalolt.

S míg kortyoltál, csak néztelek,

Ezüstszárnyú vén november,

Falevelet sepreget,

Menetelő felhőrajok

Borítják el az eget.

—–

Repedezik az ősrégi,

Sokat látott Lét-porond,

Éltet minket napról napra,

S megújul a régi Gond.

——-

Megőszült vén esztendőben

Kondul az idő-verem,

Öregedő világunkban

Száz ifjú álom terem.

——

Ezüstszárnyú vén november

Zsörtölődik nagyokat,

Fagy-végzetet, kora telet

Öregesen halogat.

—–

Kemény, őszi munkakedvben

Élet ritmusa kopog;

Kedves Sci-fi rajongók!

https://www.facebook.com/photo.php?fbid=582512961815051&set=a.5825117318...

köszönettel

Toma

(SPT)

Áradsz és ömölsz, ránk borítasz meleg nyalábbal sátrat,
fényességet, sokunknak bátran adakozol.
Mi előtted lustán heverünk, s te nézel át a tündöklésed

 A metronóm monoton hangja szól,

Vándorló nemzetség lakik bennem,

Csaba királyfi porló sziklanépe.

Életemben hányszor útra keltem,

s mindig új meg új vidékre érve

sehol nem leltem igaz otthonom.

Hogy tehettem volna bármit érte?

Pedig őket véremben hordozom,

engem is pöröllyel edzett a sors

oly gránitkeményre, mint gondokon

merengő, kószáló, magába' morc,

magas, szikár, barázdált homlokom

viselő vezér lófő századost.

Ősapám, lovas székely Benedek

innen vándorolt nyugati végre

Mintha  felszökött volna szárnyalni az égre,
lerázva mocskot, s rongyos  gönceit.
Csak minden mi kék és semmi zöld,
nem vonzza bűv. Béklyóba nem igáz,
elhagyta könnyedén...Oly' csendes az Űr,
hallotta szólni önmagát!

Veled ma szép a bűvös ősz,

s miénk e pillanat-varázs.

A Hold az égen imbolyog,

reánk kacsint a vén betyár.

Nekünk mesél a déli szél,

a Föld is andalogva jár.

Ezernyi fénybogár kereng,

s a végtelenbe útra kél.            

Ilyenkor a temető
virágdíszbe öltözik,
s minden szívbe szerető
emlékezés költözik.

Mécseseknek lángjai
enyhe szélben inognak,
koszorúknak százai
borítanak sírokat.

Szülők, testvér, rokonok
nyugszanak a hant alatt,
kikkel éltünk sok-sok jót -
néhány barát is alant:

és imára kulcsolva
meg-megremeg két kezünk,
mikor velük suttogva
emlékeket keresünk.

Aztán, ha az estével

H.Gábor Erzsébet

Rímek ringatnak

Rímek ringatnak este el,

álmomban mindig dal vagyok,

szállok magasra, messze fel,

hiszem, hogy vársz, ma ott leszel,

koldus szívemre hallgatok.

Kínok tüzében érkezem,

kereslek - és oly szent e hit -,

mint ahogy annyi éjjelen,

hozzád űzött az érzelem,

eljutok tán a lelkedig.

Dalolok úgy, mint senki más,

tűrtem némán már oly sokat -

érted kiáltok lelki társ,

mézet lehel rám égi hárs,

Akikért senki nem gyújt gyertyát,
süppedt hantjukat koszorúzva
befonta tövis, száraz dudva,
s ördögszekér, míg a szem ellát.

Hiába ringtak anyaölben,
s hittek meséknek, ígéretnek,

Hol az élet utak véget érnek

Temetők néma csendjében ma este,

mintha a csillagos ég tükröződne.

Mécsesek és gyertyák villódzó fénye

vetül, színpompás, virágos kertjére.

Itt, hol az életutak véget érnek,

csak a porladó test rejlik a mélyben.

Testben a lélek nem lakik odalent,

más dimenzióban már otthonra lelt.

Tétován, idéz fel most a képzelet

halovány gyertyafényben emlékeket.

Fájdalom elpihent már békességben,

majdani találkozás reményében.

Új reményekkel, vasárnap. Léleknek kedves harangszó.
Bár mindig megaláznak, te mégsem haragszol.
Hétfőre jókedved eloszlik, "savanyú a szőlő"!
Kedden a nejednek szelet csap titkos szerető,

Úgy lüktet a szél, minden falevél
feljajdul az esteli csendben,
pattog a toboz, hangot viszonoz
tört sírokon szökdelő szellem.
Nincs szárnysuhogás, csak fogvacogás
– mint hóbagoly nappali kertben -,
a fejfa tövén sárgát vet a fény,
hullt csíkot a fürtömre csentem.
Most már a levél mind föld fele tér, 
- szőnyeg ropog isteni rendben –
mit ősz betemet, mint holt szemedet
sokcsillagos, éteri csendem.

Elhervadt virágot szorít most kezem,
lelkem rezzen, arcomba fúj a szél.
Nyírfák alatt egy padon üldögélek,
szemem elréved, téged keresgél.

Búsulós, rossz érzésem lassan elkóborol,

Századik rész

A jó vers alapja a költő személyes részvétele, hitele. Nincs alibi vers, nincs jó költemény a költő személyes részvétele nélkül.

Természetesen lehet szerepverset írni; amikor a versbe n megszólaló lírai Én hangsúlyosan nem azonos a költővel. A vers alkotója ilyenkor voltaképpen álarcot ölt. A magyar líra számos fontos alkotása ilyen, egyebek között Kölcsey Himnusza is. A költő olyan szerepbe lép, amelytől magánszemélyként különbözik. Ettől szerepvers.

H.Gábor Erzsébet

Nagyapám emlékére

Már csak ködbefulladó, ősz haja,

és ráncoktól ölelt mosolya 

dereng, lelke oly rég fent kereng,

neki már nincs baja.

Már csak avarillatú lomb alatt,

s álmomban jön el a pillanat,

hogy a gyermekkezemet fogja,

s mondja - így óvtalak!

Már csak múltbafoszladó, régi kép,

és fülembe zengő, szép regék

őrzik fakult emlékként őt is,

s szavait szent igék.