Barátságos őszi estén,
Hosszú nap után,
Elcsitul a nosztalgia
A vén körtefán.
——
Éj terül a novemberre,
Mint egy nagykabát,
A Hold is magára húzza
Felhőpaplanát.
—–
Emlék-csillagfények égnek
Távol korokon,
A vén Idő körülvesz, mint
Rozzant hegyorom.
—-
Hever a Göncölszekér, mint
Régi, rossz kanál,
Nemlét-nyugalommal házal
Kint a vén halál.
—-
A Meghitt fájdalmon mereng
Az új homlokredő,
Békét köt a fantázia,
Meg a múló idő.
H.Gábor Erzsébet
Smaragd szemed
Smaragd szemed, te szörnyeteg,
reám szegezted már megint -
hogyan bírom ki, mondd e kínt,
hogy küzdök újra meg veled?
Szuronyhegyed ma felhasít,
cibálja, tépi szívemet,
zokogok, mint egy kisgyerek,
szenvedni újra megtanít.
Kétkedést ültet énbelém,
harcolni hív az értelem,
karmolva küzd az érzelem,
húsomba váj e „rémregény”.
Képzelet szülte, semmi más,
- Megbocsásson, hölgyem, ön tán azt hiszi,
hogyha megaláz, a pálmát elviszi?
A dombtetőn állva eggyé váltam a széllel, ahogy a hajtincseimbe belekapott, és megcsiklandozta az orrom, ahogy beszökött a ruhám résein, és borzolta a bőröm, rendkívüli érzés töltött el, ha pedig kissé messzebb néztem, az elterülő hatalmas víztükörre, a tenger és a föld összeért, mintha a világ másból sem állna. A levegőben keveredett a buja fű, moha, és a tenger illata, az ember sehol nem érezhette magát annyira szabadnak, mint az én dombomon.
Csak néztem, ahogy rohannak a felhők.
Furcsa, torz figurákat véltem kivenni alakukból:
Egyszemű bárányt, kecskefejű lovat,
vagy inkább volt az varázslatos egyszarvú?
Majd széjjelszakadva könnyű táncba kezdtek.
A DNS-emben vagy,
keringsz bennem,
így fodrozódik vérem,
vagy nyugalomban hagy,
nagyapa,
ujjaid alatt
eltűntek az évek.
Véredet lét-hordozom;
fut lágered,
hadifogolyfélszed,
érzéseid klónozom,
nagyapa,
ujjaim alatt
morzsolgatlak téged.
Rég felhőképű lettél,
Isten mennyben hagyott,
- szól kerubének -
emberöltőm elvetél,
nagyapa,
tenyeremet
emelem az égnek.
XXV. rész
A vasvári béke megkötése után – vagy még a béke napjaiban – az érdekelteknek számba kellett venniük, kik azok, akik a vasvári béke megvalósulását a gyakorlatban akadályozhatják. Ezek közül pedig Zrínyi Miklós állt az első helyen.
Itt most újra megállnék egy pillanatra. Ma már el sem tudjuk képzelni, milyen roppant fontossági és minőségi különbség volt Zrínyi tervei és az őt meggyilkoló hitvány haszonleső banda szándékai között. Akármire törekedtek utóbbiak, talán elérték, talán nem, mindenképpen mérhetetlen kárt okoztak.
Feledni kell a múlt hazug szavát,
feledni volna jó a rút jelent.
Uram, szelíd szavam suhan feléd,
s csitítanám a bűn fuvallatát.
Feledni volna jó a bús magányt,
letenni kéne terhem, Istenem.
Talán, ha mégse hurcolom tovább,
az ősi fény ragyogna körbe már.
A test hullámos, rózsaszín papír,
a lélek rá fátyol-sorokat ír,
ködös, tintás pacák elmosódó
foltjaiba hull lágyan, mint a hó.
Jelzi kézmozdulat, szemrebbenés,
száj szegletében ülő nevetés,
ezernyi gesztus, tovalebbenő,
szívünkbe ékelt, kódolt múltidő.
Jele: bánatos könnyek zápora,
vagy, mint tegnapi, kihűlt vacsora:
dúlt arcra fagyott, indulatos ránc.
Tart, míg csak élsz, szédelgő lélektánc,
- Első fogás nyakleves lesz!-
dörrent nagyapánk,
s orra alatt somolyogva,
hamiskásan mosolyogva
nézett le miránk.
- Másodjára meggyfapörkölt! –
zúgta nagyapánk,
s ujját intőn felemelve,
arcunkon a hatást lesve
nézett le miránk.
- Ej, te kópé, ne viccelődj! –
morrant nagyanyánk.
Felé intett harciasan,
majd nevetve, jóságosan
nézett le miránk.
Ezer hulló falevél
Ezer magyar szubkultúra
Ezer felé
Mendegél.
—-
Ezer hulló falevél,
Mindent szertehord a szél.
——
Az éter káromkodással,
Halandzsával van tele;
Örök vita folyik arról,
Sötét-e
A fekete.
—-
Ezer hulló falevél
Télről és fagyról regél.
——
Régi fáról
Késő ősszel
Szertehullik a levél;
Ezer magyar szubkultúra
Száraz kenyérhéjon él.
——-
Ezer hulló falevél,
Háborút üzen a Tél.
——-
Az ősz mindent aranyozottra festett be,
a tűfej-kristályos köd hó-szagút susog.
Agg, teremtő földünk érett bőrt vedlett le,
s most téli, kobalt-álmot aludva szuszog.
Óriás égalj nap-szülte vérben mosdik,
A tornác padlója tégla volt,
vadszőlő futotta oldalát.
Pipázott nagyapám, s néha szólt
bosszúsan:
Ejnye már! Meg: Nahát!
Régi jó pipája nem szelelt,
dohányrost tömte el járatát,
H.Gábor Erzsébet
Tudod kicsim
Tudod kicsim, anyád egy furcsa létben él,
lelkemben dal fakad, ha kinn a szél zenél.
Mintha egy angyal bont'ná selymes szárnyait,
simítva rám az éden édes álmait.
S minthogyha ünnep lenne minden alkalom,
bársonyba öltözik a szó az ajkamon,
s szélhárfa húrjain a dal, ha útra kél,
a hangok tisztasága mindig célba ér.
Muzsika kútja nélkül szomjas bú sodor,
virágom színes szirma fagyba gyűrt fodor -
Hol a lét a halállal szembenéz
Néma a szó, bénul a gondolat,
hogy nincs többé, felfogni oly nehéz.
Sajog a szív, a lélek megborzad,
hol a lét a halállal szembenéz.
A veszteség fáj, sikolt a hiány,
helyén az űr oly mélységesen mély.
A szomorúság vigaszért kiált,
s feltűnni látja Krisztus keresztjét.
Mélyből előtör könnyek patakja,
hulló könnycsepp szeretet gyémántja.
Tükrében villan a remény arca,
Zöldbe borulnak az aknamezők
életre kelnek a"zabhegyezők"
Golgota hegyén krisztustövis
Isten tenyerén fénybe szökik...
Nappal az égre ráfagy a hold.
Vérvörös színnel elmaszatolt
furcsa jelekkel írt üzenet,
mely kioltotta a fénytüzeket...
Mert az elárult, még mennybe menet
magára vette a bűneidet...
Ember a vétked az égbe kiált
jajgatva tűröd majd a halált…