A Naphoz...

Áradsz és ömölsz, ránk borítasz meleg nyalábbal sátrat,
fényességet, sokunknak bátran adakozol.
Mi előtted lustán heverünk, s te nézel át a tündöklésed
ívén, a kék horizont fölött...ez az a pillanat! Soha nem ismételhető,
egyetemesen egyedüli, kényszeredett ünnepi máglya...
Bűvödbe keveredek mindig, mint mikor  a senki sirályok sóhajtanak
csak vagabund vándorokként a végtelen vizeken...elkísérnek
ha dörömböl az isten is vadul, akaratosan,  tudatni bőszen igazát...
Még egy utólsó fényszilánkot csak, szemünkbe döfve
tudatod, hogy eleget jártál már időtlen utadon és egyszer
bizony a haláloddal a mi életünk is végleg lejár...