Haász Irén blogja

Őszi temető

 
 
Az őszi szél felém kering,
avarszoknya-seprűje ring, 
és úgy susog, jaj, úgy susog, 
meghajlanak a bukszusok.
 
A mécstüzek fehér szemek.
Az estben mind árnyat temet 
magába, s némán esdekel, 
halottja bár felkelne, fel…!
 
Kopott a pad, permet lepi.
De könnyű így merengeni, 
ha mélabú egén lebeg 
 a nem múló emlékezet…!
 
 
2023.

Szabadosság

 
 
Hányszor volt alkalom, tett mégsem lett…
Nem bántam meg soha és most sem bánom.
Csak azt nem tudom, ma erényem ez, 
vagy jellembeli fogyatékosságom?
 
Mezítelen e kor, mint szédült tyúkok
a nők testet-lelket világra tárnak.
Az ész bújik, a bomlott világ túloz, 
s ők nem érzik, hogy árucikké váltak,
 
s ha tudják, az se baj! A pénz az úr, 
önérzet, jópofi, egó rogyásig.
A szerelem szó háttérbe szorul, 

István király

 
Sámándob, messze zengjen hangod, 
szóljon Vajkért, ki Istvánná vált, 
ki úgy hajolt, hogy emelkedjen, 
s magával húzta kis országát.
*
A filozófus gondolkodót 
tisztel benne és tartja sokra, 
ki szertehúzó nemzetségek 
törzsi hordáit egybefogta.
 
A katona mint sokat próbált 
stratégára néz fel Istvánra, 
ki haddal, nássszal, szövetséggel 
készült, ahogy a sors kívánta.
 
A jogász kiegészít, csavar, 

Michelangelo: 151. szonett

 
 
Még nagy művésznek sincs oly gondolata 
mi márványba zárva nem lelhető. 
De kifaragni, mi csak sejthető, 
csak ész által vezérelt kéz tudja.
 
A rossz, s a jó, mi taszít vagy vonz lágyan 
te bájos hölgy, büszke uralkodóm, 
benned van, mint kőben; s szomorkodom, 
mert a művel ellentétben áll vágyam.
 
Szépséged nem oka; sem a szerelem, 
sem Fortuna, Sors, vagy ridegséged, 
vagy lenézésed rút bűneim okán,
 

Michelangelo: 62. szonett

 
Szép, nemes tervét, hogy valóra váltsa kovács 
öntve, formázva vasát, azért nagy tüzet éget. 
Művész, ha izzó tűz nélkül készít bármily szépet,
legfinomabb, s remekebb nem lesz az az alkotás.
 
Főnix sem éledhet újra a tűz heve nélkül, 
s így vagyok én magam; égek a tűzben, míg élek, 
holtak közt is tüzek fényében hinni remélek, 
kiknek nem árt az idő, de szolgál menedékül.
 
Tűz, melyről énekelek, lobbanj fel ismét bennem, 

Ars poetica

 
 
Rímekbe csendül az életem, 
jó kedvem, örömöm végtelen,
ha szavam másnak is enyhet ád, 
s kezet ráz velem a versen át.
 
A verstan parádés óceán, 
mélység és magasság néz reám.
Rím hangol, forma bont mondatot, 
nélkülük nem lennék, mi vagyok.
 
Taktusra kopog a kéz, a láb, 
úgy adja szavaim mind tovább. 
Minden sor szabályzott lófogat, 
amelyet repít a gondolat. 
 

Fohász a vodkához

 
Ó, nemes vodka! Utállak én, 
de elismerem hatalmad, bár
tenálad csak az Allah (Akbár) 
lehet nagyobb a föld kerekén.
 
Tudta Mohamed prófétája 
- karddal támasztva meg szavait – 
hogy miért tiltsa: palackjaid 
ne illethesse pórnép szája. 
 
Ó, szörnyű úr! Terjedsz, mint pestis,  
mint mezők gaza. Hamis vigasz, 
illúzió vagy, sosem igaz. 
Hódolód csont-bőr lesz és rest is! 
 
Túlnőttél szesztilalmon, népen, 

Mennyivel egyszerűbb

 
Mennyivel egyszerűbb igent mondani, 
ha a nem időnként nem célszerű…
Mennyivel egyszerűbb hinni az Édent, 
ha az élet nem csak fény, derű…
 
Mennyivel egyszerűbb más farvizében
élvezni sikert, elismerést,
mint utat törni járatlan úton,
megszenvedni a felfedezést…
 
Mennyivel egyszerűbb egyszerre lépni,
menetelni, mint egy katona, 
hogyha a célgömb nem ránk irányul, 
s hisszük, nem bánthat senki, soha…
 

Mindenkinek

 
Álltam a Május szobra előtt,* 
lestem a hímes kis kosarát, 
mi lapul benne, bontva erőt, 
gyöngyike, orgonaág?
 
Mi bújik élő, tarka zsebében, 
béke, derű, nevetés? 
Mondd, hogy nincs titkos vész a kezében, 
háború, bú, temetés.
 
Nélkülünk, hidd el, 
sosem lesz béke, 
szorítsunk kezet mindannyian!
 
Tanítsd fiadnak, lányodnak végre, 
tanítsd meg nekik: 
ne ölj, fiam!
 
 

Líra nélkül

 

Hajnali fagy. Fehér

a hosszú szálú fű, ledér

mintákba dermed, mint arab

asszony szőtte kelim darab

arabeszkje, vagy házikó

vaksi szemére jég.

 

Motor brummog. Tehén

nincs már bekötve, sem serény

étvágyú ártány nem röfög

a pajta bálái között,

már baromfi is csak alig

található felénk.

 

Az almafákat kivágták,

a kajszi szinte kiváltság.

Paraszt portákon háztáji

kert helyett tuja és pázsit

amerre szem ellát.

S ki tudja, mi vár ránk?

 

Zsidónegyedben

 
 
Ez itt a kék ház. Portálja villan, 
serceg a sislik, fő a piláf. 
Csak az a sárga borzong magába,
s csillagok láttán égre kiált.
 
A vörös házban virágos árul 
napokat, holdat, madarakat. 
A sárga házban nem lakik senki, 
szobáiban halk sirám fakad. 
 
Homokszín háznak homlokzatára 
vidám cégtáblát von az idő. 
Csak ott nem múlik, a sárga házban, 
örök mementó, szíven ütő.
 

A Gazda dolgai

 
 
A cipők megsüppedve állnak, 
nem hajók már két vizes lábnak.
 
Kérgüket többé már a Gazda 
nem törheti, nem tiporhatja.
 
A szürke zoknik, ingek sorban,
fiókban fekve kérdik, hol van?
 
Tanácstalan a bot, a párna, 
kinti fogason nagykabátja,
 
hogy visszafordítható tény-e
a péntek éji eltűnése,
 
mikor kéken villogó lámpás 
kocsi vitte el, s egy kiáltás, 
 

Sebekre ítélt

 
Minden év minden hajnalán 
születnek kisdedek, 
de Betlehemi csillagnál 
csupán egy született.
 
Páros csillagból fény éledt 
most, reményt hintve le. 
De elhozza-e békénket 
mindnyájunk kisdede?
 
Labor-kémcsövekben mi baj, 
mi rémség kushad, s vár 
ellenőrizetlen, hogy majd 
kijut és elkaszál? 
 
Segíts magadon – már mantránk – 
s az Isten megsegít. 
De hány vakcina várhat ránk, 

Légy színes takaróm

 

Házunk rőt tetején cirmos a silbak est.

Vendég hogyha betér, lábnyoma cuppogó,

kedves célba ha ér, vajpuha mind  a szó,

kandallónk melegét élvezi már  a test.

 

Légy színes takaróm, széllel ölelt az ősz!

Hozzád bújva a rossz megszelidűlve fáj.

Pattogj rőzse, mitől zöld tea gőze száll!

Bölcsek könyveiből jósol a vén idő.

 

(kis aszklepiadészi strófa)

Aggodalom a gyermekért

Aludj, kicsim. Én riadtan várom, 
a rút való világ mikor rád talál, 
hamar rájössz, vannak kínok, járom,
s fehér lován a herceg tán Kékszakáll.
 
Világod szép mese. Csodás ünő!
Varázserő! Sámán! S én fejem töröm, 
eltartható-e könnyedén tünő,
gyermeki, tiszta, illanékony öröm?
 
Az aggodalmas óvás nem érdem, 
de szívembe kúszik akármely este,
s imádkozom - ha szavad nem értem -
ahol keresztre vont az Urunk teste:
 

Bennem volt

 
 
Minden benne volt abban a szóban, 
úgy meglepett, akár kirobbanó 
szilveszteri petárdából való 
tűzijáték. Válasz volt, valóban. 
 
Minden benne volt a mozdulatban 
pőrén, ahogy a lélek vetkezik, 
vagy pille dobja le báb-lepleit 
szabadra váltva a mozdulatlant. 
 
Minden benne volt a tekintetben, 
tűző nap, hűvös hold és csillagok.
Csak aki ismert, sejti mit hagyott
ki: pusztaság vagy, szélvert, kietlen. 

Balaton

 
Azúr fodra fogadja be tested
drága gyermek, ha napfény perzseli,
s tomboló nyárban bárányfellegek,
kókadt fa sem nyújt árnyékot neki.
 
Hűs habjába ejtsd aranyló fejed,
mossák arcod szelíd hullámai!
Simítsd lágyan te tó, e gyermeket,
mint partot simogatják habjaid.
 
Tartsd felszínen! Elsüllyedni ne engedd!
Fékezd zölden tajtékzó haragod!
Ne küldj vihart, fürdésében ne lepd meg!
Elég volt, ne kérj új áldozatot!
 

A szó

 
Gyilkol a szó,
halálos fegyver
annak, ki vele visszaél…
de hiszed-e, hogy elkanyarodhat
és bumerángként visszatér?
 
Épít a szó,
téglára tégla,
barátság, hit emelkedik…
de látod-e, ha rendül a házad,
milyen alapra építkezik?
 
Mocsok a szó,
ha ocsmány kútfőn
tömény trágárság tátogott…
láttad-e már, hogy gyengéd szájból
egy is virággá változott?
 
Mámor a szó,

A biztonság viszonylagossága

 
Míg nem terít szerelmi láthatárra
deres lepleket hűvös pirkadás,
míg nem készül ész oly gyors változásra,
mint mennyekből reped villámcsapás,
a szív addig gyanútlanul lubickol,
s nem hallja sors acélját döngeni,
a biztonság viszonylagossága
hogy nem sokára földbe döngöli.
 
Ezer jel út mentén napokba rejtve
figyelmeztethet ordítva. Minek,
ha blokkolt értelmet, valóságot felejtve
a szív  a valót úgysem érti meg?

Oldalak