SZÁZHARMINCADIK RÉSZ

Nem értem én a béna mért nem áll fel,
s miért nem él a tűz a vak szemén?
Felégetett mezőn miért van árnyék,
s az arcomat miért nem éri fény?
 
Miért van az; hiába szól a dallam,
süket fülekbe zárva ténfereg.
Kiáltanék; figyeljetek reá most!    
De hangomat nem érti senki meg.

Nem értem én miért a pénz hatalma,
ha szív nem áll a gondolat mögött.
S miért a lét, ha útja ismeretlen?
Bolyongva lépked álmaink között.

Sohasem a holt anyag,

De mindig a Lélek,

Mysty Kata
Kerítésen, fákon!
 
Igazi volt! Pajkos, démoni
nevetésből sírás lett, majd
hancúrozás, futás, és bocsi...
 
   ha most már rosszul.. emlékszem rád...
Te a félszeg, én bátor, merész.;
versenyben az, aki élen járt.
 
A sarkalló  játékszenvedélyt,
sok ötlet, s még több követett,
kerítésen, fákon, szerteszét!
 
   Botorkált velünk jókedv és remény,
önfeled móka, - virgonc ; soha
nem fárasztó napi esemény.
 
Gyermekek voltunk, - úgy igazán,

Alkonyórában nőnek az árnyak,
közelgő sötét félelmet sugall.
Lélek mélységén rettennek bátrak,
ha végzet szele sejtelmet fuvall.

Soha nem késő, míg a szív dobban,
homályból fénybe utat keresni.
Fordulni, ha kell száznyolcvan fokkal,
éjszaka egén csillagra lelni.

Schvalm Rózsa

(2014-07-09)

Módosítva:

ÖTVENÖTÖDIK RÉSZ

Őrült vers

Erőtlen arca hull szobám falára.
A hajnal páragőze
felhőkbe sűrüsül fenn.
 
Szemérmesen bebújt foszlány-kabátba,
csak néha néz a földre
bágyadón, keserűen.
 
Erőtlen él, mint víz, mit gát szabályoz,
csendesül vad folyása,
mederben vár és kushad.
 
Még nincs szándéka, míg nem tér magához,
s bömbölő áradása
száz érnek belefuthat.
 
Erőtlen ül, mint kő, mit a föld gyomra
hányt elő ősidőkben,
felgyűrve lánchegyekbe,
 
s kohéziós erő hatalma nyomja,
de kézben őrizőknek

(erősen modernizálva...)

Lear 11-20

Nap nap után jön az este, a vén Hold kuncog az égen;

Új évgyűrűk a fán, egyik a másik után...

Mysty Kata
A csend mindig beszél
 
Ne félj!
A csend mindig beszél!
Nemcsak az elmúlásról,
minden egyéb másról!
Nem csorbul semmi ezért,
a gyengítő életesély
csak hajlít, de kemény!
S mindig nagy veszély
idején lép elő ekképp:  
Menj hát! Menj...
Keress egy mustármagot!
Ott van, ahol a hit.
Ott, ahol nincs kín.
Ott, ahol Isten szent, szava kincs.
Oly kicsiny az, hogy földre se száll,
röpül a szivárvány ívén át.
Ne a szemeddel kutasd!

A nagy puszta Hortobágyon
bágyadok egy felhőágyon.
Délibábbal ring a pázsit,
a híd kilenc lyukkal ásít.

Nyugalmamat nem találom,
vén szememre nem jön álom,
mert a parton víg az élet,
szöcske, s tücsök egymásé lett.

Hegedű zeng, meg cimbalom,
világra szól e vigalom,
felveri a száraz berket,
a hangzavar sírba kerget.

Bántja fülem ez a kánon,
öreg vagyok, csendre vágyom.
De ha újra éber leszek,
fent az égben panaszt teszek. 

Kacér színésznő rohanta le egy alkalommal az ifjabb Dumas-t.

- Vegyél feleségül!

 Ihletet Laciétól

Elpirult a Múlt
a Jövőre nézve,
aki flegmán köpte
vágyait a szélbe.
- Mit akarsz itt hékás?
- kérdezte a Jövő –
- Elmúlt már a napod
nem kell kötözködő
ágáló szellemed !

Pironkodott a múlt,
majd nagyot nevetett:
- Ejnye Jövő komám
miért nem kedveled
az elmúlt időknek
zsenge ifjúságát ?
-  Napfényes koroknak
ősi, tiszta báját ?
- Hiszen te sem volnál,
ha én nem születek.
Múlt nélkül nincs jövő…
Tudja minden gyerek.

Újabb Nyár

Új stáció,

Láthatókban látom a láthatatlan cselekvését,
áthatja szelleme az élet minden rezdülését.
Szerető, gondos kezekkel átölel mindeneket,
nap sugarával, holdfénnyel szövi át a kék eget.
Friss harmattal, esővel termővé teszi a földet,
búzát érlel dús kalászban, faágon gyümölcsöket.
Ha körülnézek, szívemben viszont - szeretet ébred,
ének szavával dicséri Istent a hálaérzet.

Schvalm Rózsa

Feloldozás