Pardon, felség!
Beküldte lnpeters - 2014, július 21 - 00:13Megőrizhetjük autonómiánkat bármilyen helyzetben, ha vállaljuk a vele járó kockázatot. Szinte minden nap hoz elénk ilyesféle rizikót. Néha a karrierünkkel játszunk.
Nem tehetünk mást.
Megőrizhetjük autonómiánkat bármilyen helyzetben, ha vállaljuk a vele járó kockázatot. Szinte minden nap hoz elénk ilyesféle rizikót. Néha a karrierünkkel játszunk.
Nem tehetünk mást.
Mázolt média-egek;
Sok a kell,
Vihar készül? A jó remeg,
ez a világ olyan rút ma,
apró arany homokszemek
kelnek messzi vándorútra.
Elfogy a domb, holt az erdő,
sárba dől a fája sorba,
az árnyas, nagy zöld napernyő
rongy aggatta csupasz borda.
Alig dereng, lapul a csend,
öreg ladik halászni ment.
Fénycsóva vetül a tóra,
felhőt bont a hajnal-óra.
Ma is tengerről álmodott,
ahol bálnára vadászott.
Csalódva érzi a hiányt,
ölelgetne egy hab-leányt.
Szeme csak mered botjára,
hiába a csali nincs kapása.
A parton senki nem várja,
már nincs se párja, se bálna.
Az éj ében szőnyegét
felcsavarja a hajnal,
teríti fény szőttesét
hímes napsugarakkal.
Sötét, világosba vész,
álmok semmibe hullnak.
Harmatban fürdik a lét,
szemét nyitja egy új nap.
Csillog íriszén remény,
fohász felszáll, sóhaja
kopogtat türkiz egén.
Válaszol a csend hangja.
Schvalm Rózsa
( 2014-07-18)
SZÁZHARMINCEGYEDIK RÉSZ
Kerteken túl, a domb alatt
szeleburdi szellő szalad.
Felsöpri a gyalogutat,
nap tüzének fügét mutat.
Ifjú lánynak szépet mímel,
csak egy masnit csenve ím el.
Sunyin sejtet suttyó elánt,
a Nyár talán még rá se ránt.
Vagy csak úgy tesz, hisz sejti ő,
lejár egyszer ez az idő,
és nem vihet majd semmit el,
hogyha egyszer búcsúzni kell.
Egyelőre ő itt az úr,
peng a kedve, úgy, mint a húr,
nem szokása sírás, rívás,
- fújjad komám, rigóprímás!
Törleszkednem kellett volna?
Álltam volna az akolba?
A vasvári béke híveinek publikációi még manapság is igyekeznek velünk elfogadtatni a suttyomban kötött egyezményt. Érvrendszerük a szokásos sablonokra épül, sőt mintha még rá is erősítenének. A már rongyosra koptatott „szükségszerűség” mellett persze nincs egyebük, legfeljebb hangzatos szólamaik.
2. változat
Hiszek – mert hinnem kell,
Magyar jövendőben,
Mintha ez az éjjel álmodóbb volna,
cigánykerék előttünk a szerelem,
mire a halálnak bepanaszolna,
ágyat vetek neked forró ölemen.
Tekintetünk túlsózott sápadtarany,
mi egymásért folyton viccelni fogunk,
míg magadra húzod jégvirághajam,
ki merné lerombolni hű templomunk?
Lassan elszökik belőlünk a szépség,
de csintalan lelkünk lángol a szérűn,
sugárzunk, mint két haszontalan szentkép -
reggelre rendezetlenül, nagyképűn.
És ha kiégünk majd, mint a lámpabél,
piros bohócorrot mázol ránk a tél.
Versem ötleté H. Gábor Erzsébet Nagyanyám című verse adta.
II. György angol király egyszer azt vette a fejébe, hogy a londoni St. James parkot francia díszkertté alakíttatja át. Exluzív, látványos parkot akart, kizárólag az udvar és a legelőkelőbb királyi vendégek használatára. Ez persze azzal is járt volna, hogy a londoni közönséget kizárják kedvelt pihenőhelyéről.
A Lét maga a végtelen,
A törvény és a rend;
Mysty Kata
Költővé válsz...
Költővé lenni, belső kényszer ?
Mint egy közkedvelt zeneszám,
kedveltté és énekké válsz.
Nap mint nap a vers,
csak az hív, az maraszt,
Sajgó és tüzelő érzés ölel;
rabul ejtő "Múzsa - közel"!
Költővé olvasod magad,
tetszésre tollat ragadsz!
Lelket tápláló kosztokat,
és gyönyöröket osztogatsz.
Pedig eszed ágában sincs...
Költővé válsz, elolvasnak,
bizalmuk mily hatalmas kincs!
Nincs más, - jobb ajtó, se kilincs.