Blogok

A falból lépett ki, vagy fától vált el
a faluszélen, s onnan követett,
nem tudom már; csak abból vettem észre,
mezítláb rugdosta a köveket.

Különös, furcsa lett akkor az erdő.
Toboz zuhogott,  kútba fény esett,
a pókhálókon szivárványos cseppek
hallgatóztak, s hollószárny verdesett.

A lábak halkan suhantak mögöttem,
de közelebbre sohasem került.
Némán kísért, fekete köpenyébe
ezernyi bánat hold - arca merült.

Kipi kopp, kipi kopp! Ámul az aszfalt,
ily csuda ritmust már rég nem tapasztalt!
Kicsi cipők sarka, indulj nyomába -,
iszkol a lányka, míg bírja a lába.

Áprily Lajosra emlékezve
(125. évfordulóján)

Szava halkan és dallamosan cseng,
a nosztalgia fájdalmas hangján,
az enyedi sokszínű táj felett,
s állva szilárdan Erdély talaján.

„A sík mezőkön, fényes fátylon át”
költői lelke emléktükrében,
kitárul egy csodálatos világ,
sugárzóan, festői szépségben.

Értette Ő, a madarak szavát,
bánatos, őszi búcsúénekét,
a völgyek és erdők sugallatát,
patak partjának hercegi csendjét.

A Tél semmivé lett;
Vajon mikor lesz a világ
Szerelemre érett?
—-
Kiskölykös torzsalkodás,
Alku pénzre, tökre;
Képernyőkről acsarkodik
A Föld minden ökre.
——
Kamaszos vetélkedés,
Gazdasági hajsza,
Világszerte ettől konyul
A Szabadság bajsza.
—–
Agglegény fontoskodás
Világot csal lépre,
Festett piacdémon helyett

SZÁZHUSZADIK RÉSZ 

Valóság, vagy tán égi varázs?

Április a fáknak virágból szőtt fátylat.
Illatot harmatoz földerengő hajnal.
Ocsúdik a méhraj zümmögő zsongással,
beköszönt a reggel vidám madárdallal.

Álmot űz napsugár, ömleszti aranyát,
fénytengerben fürdik az ébredő világ.
Valóság vajh mindez, vagy tán égi varázs?
szellő repít szárnyán szívből hálaimát.

Schvalm Rózsa

(2014-04-03)

Hová tűnt az érthető szó?
Mikor halt meg a szép beszéd?
Miért kevés az olvasó,
s ki műveli anyanyelvét?

Másik nyelvet tudni mit ér,
ha a miénk közben satnyul?
Sár fröcsög rá, belepi dér,
magyar rosszul szól magyarul?

Szó-böffenet a társalgás,
mozaikszó az üzenet
két sorban, ez bevett szokás,
s mellőzik az írásjelet.

Rövidítés, idegenség
és burjánzó káromkodás,
ubi, pari, lájk, csetelés,
fület sértő hangsúlyozás

(Versem ötletét M. Kata és Joe hasonló témájú versei adták)

Huszonkét éve…

Kisíratlan szemed az összes csillag,
kínoktól duzzadó, lángoló pokol.
Otthont adtál anyátlan álmaimnak,
s arcomra percenként rácsodálkozol.

Csak a közönyös kényszer lehet bénább,
mint ahogy mellőled menni készülök.
Én nem nézek rád, s te sem nézel énrám,
vétlen öklünk még egymás szívén dübög.

Hát nem hallod vergődő csókjainkat,
mikor a vágy saját ajkába harap?
Önmagunk keserű undora ringat,
míg dolgos ereinkre virrad a nap.


Réted vagyok, s mert nem könnyezel, szidlak.

Mysty Kata
Szent e kép
 
Tündérkertben elringat,
pillangót, bogarat,
Szent e Szép, és ekképp
mind ide , elénk omol.
Szent e kép, képregény..
Láb alatt  tavasz fenyér
lelkünknek árama!
Remegünk hangtalan.
Megérni,mily' csodás,
és megélni, áldomás.

Mysty Kata
A szent Szép

A régi tűznek hűlt helyén
beskatulyázva tűrtem én,
fura bogár egy tű hegyén;
hű, de vén!

Ha kérdezed, mit értem el:
egy árva szót sem érdemel!
A sors most mégis mérlegel -
érdekel?

Hát bizony, kedves emberek,
tükröm nevetve hempereg,
mert benne most is egy gyerek
szenveleg!

De arcomon a fényderű,
pipámban ég a békefű;
járatom helyiérdekű:
vén, de hű!

2014. márc. 30.

H.Gábor Erzsébet
Egy az utunk
 
Nincs már nékem utam, csak ez az egy - feléd.
Sorsomat, életem, hitem teszem eléd,
leülök hát melléd százéves rögökre,
nélküled elvesznék talán mindörökre.
 
Hogyha mellettem vagy, velem van az öröm -
azt, hogy még így szeretsz, ezerszer köszönöm!
Te vagy nekem már csak, és te voltál mindég...
Hogyha forrás lennél, csak belőled innék,
 
vagy ha kenyér lennél, foszlós bélű étek,
éhem csillapítni csak téged ennélek.
Hogyha fáznék, és te, Napként rám ragyognál,