Blogok

Ma rosszul vagyok. Túl sok volt belőled,
az ünnepből, a hamis felhangokból.
A szeretet egész nap fals hangon szól
a zajládából, s ború száll felőled,

bár ugyanúgy látod, mint én: a dokkban
közösen kéne lyukakat foltozni,
egymás lelkére százszorszépet hozni,
hogy múljon a csömör okafogyottan;

hogy Vízkeresztig lanyha, szép napok
csomagoljanak víg ünnepi díszbe,
mint karácsonyi, pihés angyalok;
s a lusta szemhéj alatti íriszbe

Mysty Kata
Tüzelj még, Fejvadász!


Éltes élet kénes alkonyán,
Rám is süss, a telem űzd, napsugár!
Fényed ugye elér hozzám, s megvár.
A testem velejéig járd csak át!
Az élet az alkonnyal jegyben jár,
feléd fordul, nézd:
fiatal, suhanc, gyerek , vén!
Szépülő arcát ékesítsd,
tükröddé égesd homlokig....
Tőled lesz mindegyik fényesebb,
az élettől nyertes, s teljesebb.
A bús élet - borongós alkonyán ,
fejemre süss, tüzelj még Fejvadász!
Érezzem a véred, ha bennem égsz.
Vigyázd hévvel az élők életét!
Jöjj ismét az égre fel, fényezd

Forr a Tavasz!

Emeljük fel a fedőt,

Borszínű horizonton botladozok a honi dombon
"Őskori"dia, Lombardia gombbal dobozolt bonbon.
Csoki dorongon fuvolaszólam, majd buli a hóban
Sublótfiókban vadidegen, vaginapózban. Csókban
szerelemígéret. Szépül az élet, végül leépül...
Elfekvőben sarok, nem Svájc, szívet facsarók, hospice,
ha nincsen sok "stájsz"... szemétben turkálsz,sötétben botorkálsz.
Az élet jó fodrász, akár Engelsé, Marx-é a képed
Büdös a lábad, csomókban szakállad, hiába téped.
Nincs semmi vétked, kijutott mégis a jóból
Nem jön a válasz, hiába kérded a sorstól...

Hajamba jégmadár rakott le fészket
- fiókám éhesen is gyémánt-drága,
fejemre tövist mar, karmolász, tépked,
fa vagyok, éj-sima örökös lánya.

Köröttem berepedt mindenütt a föld,
koponyák táplálnak vér-homok talajt,
mezőket álmodok, pille-telt, nagy, zöld
táblákat, rügybontó, illatos fafajt.

Nővérek, zöld-vérű, hatalmas elmék!
Álmomban itt vagytok, táncoltok velem,
a halál fájaként éteri emlék,
hogy eső öntözi évgyűrűs lelkem.

Mert íme, fekete, vijjogó fészek
a kontyom, csípőmön sikamlós kígyó,

Régi történet, több helyen is olvastam.

——

Mysty Kata
Egy percre
 
Ért kalász a feltámadás,
üdvöt ígér, megmaradást.
Érted érlelt búzaszemek,
holnap-kenyér, szemre szeme.
 
Szellők tánca Jézust várja,
pörög- forog az 'ki látja.
Fordul vele a világ is,
de egy Percre még megállít!
 
Ünnep-fényben falu, város,
kölnivízben úszó vánkos .
Nyuszi ül az Úr ölében,
hímes tojást szentel éppen!

(hímes tojás szentelt képen)

Látlak tűznek lángjában lobogni,
széppé fényesedve. Mosolyogsz, nem félek.
Tiszta tűzragyogás, életre kelt egy lélek.
Vérrel áztatott angyali szép arcod; könnyek nem
mossák le örök fájdalmad, végtelen kínod.
Rád emlékezünk. Nagy tüzeket rakva, neved
áldjuk: szülessen újjá minden, mi porig égett,
semmivé váljon a szenvedésed... legyen öröm az ünnep,
fakadjon zöld, szívekbe szeretet-virág nyíljon...
Ölelj ma kebledre szomorkodó jámbort, koldust, ki hontalan...
Asztalodnál hellyel megkínáld. Úgy, mint aki érted

„Aranyló kalászok, vérvörös pipacsok"
Derengő emlékek, idő-szűrt homályban,
talán gyermekként, most újra pöttöm vagyok
tenger mezőiben szálra-nőtt gabonáknak...
 
Harcoltam nagyra nőtt illatos dohánnyal.
Összekaristolt sok zöld tengerilevél
Barátságban voltam disznódagonyával
és szekérsaroglyában, madárlátta kenyér
 
volt néha ebédem. Hozzá marék papsajt,
ecetfa levele; az bizony savanyú!
Jóízű csőszdinnye szomjamon vigasztalt,
hogy a napnak vége ne legyen sanyarú...
 
Hazafelé tartva ingben, klottgatyában

Tavasz-feszültség zúg a fellegekben,

A csíra sarjad,

Tudom, hogy ide születtem,
s ide köt minden gondolat,
betege hiánynak lettem,
s magyarra formáz csontozat.
Hogy halottaim hazai
keresztek alatt nyugszanak,
s anyanyelvem az valami
csoda, ívébe hajlanak
sóhajok, szerelmes szavak.
S három szín szentül elkísér,
lobogónk a legszebb nekem.
S hogy odafönt sorsot ki mér?
Akárki. Magamra veszem.

"Tükörbe néztem mikor megláttam őt"
az áruház színes kirakatüvegében.
Mozdulni látszott sok méla báb,
még a szomorú bohóc is, állig feketében.
Intettek a kezek, s toporgott minden néma láb,
vérrel telítődtek meg alvó véredények.
Öröm futott át a napon szivárvány delelőben
selyempántlikaként ölelve körül a vén időt...
Jött Ő, s aranyhajával kötözte a napfényt
szemembe, kápráztatott el hajszálai között...
Tavasz volt. Napillatot sodort a szél, bizsergetőt.
Egy pillanatra tekintetével szemembe tévedt

Jönnöd kellett, sok volt a bűn,
és te mindent vállaltál;
keresztedről rájuk nézve
még atyádhoz fordultál -
 

bocsánatát kérted nekik,
hisz, mit tettek, nem tudták,
nem sejtették, hogy halálod
megváltás, nem megtorlás.

Így mosta le áldozatod
földi ember vétkeit,
szent sírodban begyógyultak
értük kapott sebeid.

Üdvösség titkában benne
kínszenvedés és halál,
ami felett, feltámadva,
te győzelmet arattál.

Sosemvolt időkből összeállt formák,
dimenziók örök tanui őshallgatagok.
Krisztusi esők könnylemosói, hordák
rejtekében, szomjoltó vízfacsarók.

Semmiből hirtelen lett országok,
mély völgyek, szirtek, tengerek,
széljárta felhők lebbennek szerte,
s már nem  tudom ,hogy hol járok...

Égi atlaszok! Beteljesült vágyak
hordozói!Teremtek, s míg a dolgok
egy új rendet kreálnak,míly boldog
a lelkem! Melengeti e világnak
tenger kékje, zöldje, s a víz,ha fodroz...

SZÁZHUSZONKETTEDIK RÉSZ 

A tradíció a kultúra talapzata, időbeli kiterjesztése, amelynek a birtokosa a nép.

Kilúgozott, munkás élet
félre tolva, és mivé lett
szép álma;
porosodó mindennapok
szürkítik el a holnapot
megállva;
és a fáradt nemzedéknek
tűrnie kell – mert még élnek -
a szitkot;
most a jövő vár, s a jelen
megtorpant, egy hibás jelen
kisiklott.

Élet harmata

Élet harmata hull a keresztről,

benne halál elveszti hatalmát.

Sötét fölött  a fény ereje győz,

ég, föld közt dönti bűn válaszfalát.