Ha zenénk ritkán összecsendül,
vénülő testünk ifjúvá zsendül.
Gondolatunk egyszerre összeér,
hallgató némaságunk beszél.
Csókízű tavaszunk újra él,
májusi szél szerelemről mesél.
Hallani a kék-madár énekét,
ismerős dal, varázsa megigéz.
Rövid a dallam, bár csodaszép,
felszakadó sóhajjal véget ér.
Egy pillanat a csillagokon túl,
tavasz-vágyunk újra az őszbe hull.
Valamikor a XVI. században portyázó török csapat rontott egy magyar várra. A néhány száz akindzsi nagy zsákmányt remélt, de nem sok prédára akadt. A falusiak zöme jól elrejtőzött, vitték szegényes értékeiket, állataikat. A kontyos csak az üres házak zsúpfedeleire vethetett csóvát.
Büszke voltam egykor, kevély ifjú titán,
bölcs is tán, mint aki általlát a szitán.
Izomlepke, ki a gubóból kirágott,
s hittem, hogy megváltom egyszer a világot.
Hallgasd morajom, belőlem fakad,
sziklán bukik át, a sors benne van,
akkor idézd majd, ha kötél szakad,
s vér-borként ázik el a hetyke Nap.
Áldott terhedként tűrd szitokszavam,
(rózsa selyme és tövismarkolat,)
úgy legyünk, mint fejemen a hajam,
vagy bronzba vésett spirálkarcolat.
És míg viselős anya az éjjel,
hajnalt fialva az égnek térdel,
dalomra figyelj, s a szememmel láss.
Kutasd a belső felszínt, mélyre áss,
tudatom alá, ott minden Seás.
Összeillünk, mint tenger a stéggel.
Mysty Kata
Szeretve
Az anyaság szépsége
tesz igazi nővé,
Csak gyermekkel éden
az élet, s lesz teljes!
Csak szeretve nemzel
emberi magzatot,
kedves, édes terhet,
testedből új testet.
Világ világa az
anyaság-szerelem!
Alázatköteles
minden gyermekáldás.
Hála jár mindenért,
és hitbeli küldetés
vér szerint serkent,
az élet el nem vesz.
Engem minden kettéhasadt hajnal újranevel.
Amikor megcsókolom porcukor-homlokod,
az összes kínom, bűnöm megszégyenül.
Szívemmel halsz, míg tenyeremből eszel.
Amióta rájöttem, hogy egyedül
Istennek táplállak,
letérdepel bennem az alázat.
Hallgatok, és úgy viselem
szótlanságodat,
mint ahogy holt álmainkat tűri
takarónkon a selyem.
Hányszor képzeltem, hogy felém szaladsz,
s én leguggoltam, vártalak
kitárt karokkal - te nekem rendelt tünemény -,
hogy ölembe kapjalak.
Aztán nevetve utánad kiabáltam;
Ablakomon beleső
Csendes májusi eső
Nem lettem se nemes, se lovag, se vitéz,
csupán egy félbolond rímfaragó vigéc,
akit e rothadó világnak bűze fojt,
s kínjában csal mások arcára félmosolyt.
Anyám Piroska volt,
egy sápadt Piroska,
fehérsége mint Hold
sarlónak sziromja.
Arcára lobbant pírt
élet törölt gyorsan:
hisz nyolc gyermeke sírt
felnövekvő sorban.
Kenyér kellett! Kolbász
járta, papriskrumpli.
Főzött, tette dolgát,
munkába járt, aludni
kevés idő akadt,
s tízüknek két szoba,
s a kölyköknek maradt
szomszéd, s utca pora.
Sápadt kis Piroska!
Helytállt vitézen ő,
temette sírokba
álmait, míg felnő,
Anyám, Neked még mindig
én vagyok a kisfiad.
Bár az idő már eljárt felettem,
de oly jó hinni és tudni azt-
Te szeretsz csak így engem...
Karjaidból elszállt az erő,
kezed érzem, ahogy simogatsz,
ében hajadba fehér szálakat szőtt
az idő, mely melletted is elhaladt.
Cérnát sem fűzöl át már egyből
bármilyen pici tű fokán.
Utadon egyedül maradtál,
érthetetlenül túl korán...
Ifjúként szültél a világra,
köszönöm, hogy lehettem a gyermeked.
Esténként Te fektettél ágyba
és énekeltél régi slágereket.
A pogány, vad öröm,
ha betölt, köszönöm,
Tavasz, illataid
finom árját!
Hogy a Nap ragyog rám,
lila fény a szobám,
s hogy a bú velem nem
hiszi párját.
Madarak serege
csivitel, s e zene
nekem édes, akár
eper íze,
repesek, repülök,
s örömömbe’ szülök
pihe-verset, Líra,
a remízbe…
Sorsomat formáló líra vagy,
érzéki, veretes költemény,
kívánom, sokáig az maradj!
Lelkemben bimbózik szép remény,
pilleként lebben el már az agy,
s elolvad szívem, a kőkemény.
SZÁZHUSZONNEGYEDIK RÉSZ
Mysty Kata
Lóhátról...
Megkérdeztem én a tavaszt,
nyarat hoz-e, netán havat!
Lóhátról csak ennyit mondott,
Kíváncsiságod ostoroz!
Pillangó szállt, rajzolt napot,
szélben száguldó lovason.
Kikeleti színek szálltak;
fűre , fára, minden ágra.
Tavaszhírt majd nemsokára,
madárdal hoz, és kokárda.
Pegazuson röpül hozzánk,
Egy virágzó Magyarország!
2014.márc.15.
Felföld, áldjon Isten, a szívemben élsz,
itt bátrak születnek, az érdem merész;
Akármerre jártam, sors bárhogy forog,
Hegy-völgyedet Felföld, szeretni fogom.
A szívem az nincs itt, a síkon időz,
A szívem vadászik, mert dús ott az őz,
mert dús ott a szarvas, és csalitos a táj,
a szívem az ott van, akármerre jár.
Ti hófedte ormok, most elbúcsuzom,
ti bővizű folyók, és völgykatlanok,
ti rengeteg erdők, te vadtiport rét,
az Úr áldjon Felföld, a szívem tiéd.