Remény

Mintha ez az éjjel álmodóbb volna,
cigánykerék előttünk a szerelem,
mire a halálnak bepanaszolna,
ágyat vetek neked forró ölemen.

Tekintetünk túlsózott sápadtarany,
mi egymásért folyton viccelni fogunk,
míg magadra húzod jégvirághajam,
ki merné lerombolni hű templomunk?

Lassan elszökik belőlünk a szépség,
de csintalan lelkünk lángol a szérűn,
sugárzunk, mint két haszontalan szentkép -
reggelre rendezetlenül, nagyképűn.

És ha kiégünk majd, mint a lámpabél,
piros bohócorrot mázol ránk a tél.