Ereszkedik lefelé a köd,
Kertet, kaput szürkeségbe föd.
Köröskörül baljóslatú máz,
Küzd vele a dac, s a kicsi ház.
Hatvan fölött is forró a vér,
Az Életünk egyre többet ér.
Egyre keményedik a hideg,
Megszenvedjük megint a telet.
Kétszer kettő jövőre se öt;
Ereszkedik lefelé a köd.
December, a mintapolgár.
Birtokában régi oltár.
Havat és ünnepet ígér,
Konkrétumok elől kitér,
Régi szép telekről beszél,
Leginkább a múltjából él.
Álmos jelen, ködös jövő;
Mindig a múlt kerül elő.
December, a mintapolgár,
Közel, s távol múltban vájkál.
Egykori polgári házak
Ma már viharverten állnak,
Régi kényelmük romjain
Foszlik a fakult krinolin.
Régi, fegyelmezett világ,
Kiszámított rátartiság.
Végérvényesen dőlt romba,
Belehullott Trianonba...
Téli, ádventi
Alázat;
Megfagy minden, ami látszat.
Feltárul, amit látni kell:
Isten felé
Béke visz el.
Szent téli csend,
Belső béke;
Megyünk karácsony elébe.
Fagy fedi a kicsi házat;
Téli, ádventi Alázat.
Ritmusba vagyunk bezárva,
Rezgünk,
Visszhangot adunk,
Amíg él bennünk a Ritmus,
Addig életben vagyunk.
Ritmusba vagyunk bezárva,
Bennünk is
Ritmus terem,
Az anyag függönye mögött
Csak rezgés a végtelen.
Ritmusba vagyunk bezárva,
Bennünk szól a dallama,
Amíg tiszta hangot adunk,
Bennünk él
Isten, maga.
Erkölcsi vakáció,
Tiszta koncentráció,
Rend alapja lent és odafent,
Isten is a szent csendben teremt,
A Csend,
A Szent, a
Szép
Tiszta
Csend,
A Csend,
Nagy pillanat előhírnöke,
Szent örömök építőköve,
A Csend,
A szent, a tiszta Csend.
Pihenő az utakon,
Barátság és nyugalom,
Ahová a zaj nem özönöl,
Minden buta lármát eltöröl,
A Csend,
A Szent, a
Szép
Tiszta
Csend,
A Csend,
A Lélek szent ünnepi ruhája,
Az Isten meghitt adománya...
A Csend,
Rosszullétek buta napján
Állok, mint vércsepp a szablyán.
Rossz, förtelmes záporokat
Fagyszürke közöny váltogat.
Tanácstalan köd és pára
Csalogat az éjszakába.
Ádvent összeszedi magát,
És ballag a sárban tovább.
Isten ad még Jelet?
Talán...
Rosszullétek buta napján.
Gonosz decemberi eső,
Apad a Hit és az Erő.
Eső, hideg és áldatlan,
Ömlik egyre szakadatlan.
Eső kívül,
Ádvent belül;
Isten néz a felhők mögül.
Jövőre addig van igény,
Amíg el nem fogy a remény...
Lélekmadár soká győzi,
Sár-csüggedés meg nem főzi...
Gonosz decemberi eső;
Világpénz a jövő-nyelő...
Ázik a madáretető;
Gonosz decemberi eső...
Téli túlélő remények
Lelkünk udvaráig érnek.
Az est már délutánig ér,
De az elszántság visszatér.
Ádventi Hit;
Puha bársony,
S a háttérben már:
Karácsony.
Sebességet vált az Élet;
Téli túlélő remények.
Bronzkori földvárak között
Lapul az elmúlt idő,
Csak a Jelen kérésére
Pattan majd egyszer elő.
Bronzkori földvárak között
Csalafinta lett a szél,
Érzésekről fuvolázik,
Ha a logika henyél.
Bronzkori földvárak között
Szűnni kezd az ingovány,
Csípőre tett kézzel bámul
Az arcunkba a talány.
Bronzkori földvárak között
Holt szavak örvénylenek
Milyen nyelven beszélt itt a
Hajdani védősereg?
Egy kard. Edénytöredékek,
Csontok. Itt-ott hajfonat,
Ki épített kinek pazar
Főnixmadár,
Főnixmadár
A Jelen vén fájára száll.
Nem károg, mint a hatalom,
Nem búg, mint a sokadalom,
Nem csicsereg, mint hivatal,
Mindig valami mást akar,
S nem is dürrög, mint a kánon;
Átnéz minden profánságon.
Főnixmadár,
Főnixmadár,
Nyöszörög a téli határ.
Szürke égen tél-lepedő,
Faggyal küszködik a Jövő.
Ballábas doktrínasereg
Világuralomról fecseg,
S a célját nem tudó világ
Szagol műanyag dáliát.
Főnixmadár,
Főnixmadár,
Egykori régi ádventek,
Honnan jöttök?
Hová mentek?
Méltósággal,
Nem sietve,
Havas úton lépegetve,
Ahogy jöttek akkor régen,
Fekete-fehér mesében...
Szürke égen ködtakaró,
Mindent vastagon lep a hó.
Köves úton pata dobban,
Kiscsizmák az ablakokban.
A járdán kiscipő kopog,
Az úton vén Trabant dohog.
Szakadozó, kopott járda,
Tanterem közepén kályha.
Veréb fut a keréknyomban,
Hittanóra a templomban.
Havat lapátol a férfi,
Fejkendős asszonya nézi,
Didergő December,
Nyirkos, rossz hideg;
Dühödt lármával kavarog
A varjúsereg.
Didergő December,
Szakad az eső,
Mindenféle csüggedésnek
Kopoltyúja nő.
Didergő December,
Ujjunk kireped,
Emlékeket őriz a Tér,
Az Idő feled.
Didergő December,
Szürke a világ,
Padlásokon reszketnek a
Vén hajasbabák.
Didergő December,
Súlyos sárlepel,
A Remény nem veszteséges
Módban üzemel.
Lelki Béke
Bársony Csöndje;
Nyugalom megszentelt gyöngye...
Belső Napkorongként lebeg
A tiszta
Lelkiismeret.
Üdvösség lármában nincsen;
Ahol
A Csönd,
Ott az Isten.
Nyugalom megszentelt
Gyöngye;
Lelki béke bársony
Csöndje.
Vers-álom a világ felett;
Ritmus a kép, rím a keret.
Fagyos ádventi égboltra
Fényét vidám strófa ontja.
Kívül hideg,
Belül Álom;
Univerzum - szalmaszálon.
Valóság adja a Létünk,
De az Álmainkban élünk.
Lesz Jövő, ha van
Szeretet;
Vers-álom a világ felett.
Atlantisz sosem adja fel,
Nem hal meg, és nem vezekel.
Hazug eszmébe nem réved,
Zsákutcába sose téved.
A Jövendőnket vigyázza,
Süllyedve mély mítosz-mázba.
Atlantisz sosem adja fel;
Pokol felé nem menetel.
Régmúlt talányos éneke,
Rossz utópiák végzete.
Tanúja, hogy
Történelem
Nem állhat modern képleten,
Csillag közelről nem ragyog;
A Régmúltban a távlatok.
Bár lármása nem felesel,
Atlantisz sosem adja fel.
Utat taposva vadcsapáson át
a vágy e táj vizében mos kezet,
mohón kutatja őseink nyomát,
amerre báva sejtelem vezet.
Nem száll a ringbe ősz tudós csapat,
e célra nincs lyukas fityingje se.
Nem érdek, és a fáma már apad,
s mit ér a hajcihő, a link mese?
A vén Pilis vigyázza titkait,
potyára nem beszél e föld, noha
legenda él – a hősi korba vitt
világ, amit benőtt a zöld moha!
Szemed fel is fedez három gúlát
– merev zsinórba rendezett hegyet –,
miben merész fantáziájú lát
titokzatos, kevély csillagjegyet.
Üresen kong
a reggel,
ködtől nyirkos
a gang,
valahol
halk harang
bong,
madársereggel
sikong az ég,
ma sehol a hang,
az az Egy
(az az új,
ami cseng),
bitang nehéz
a csend,
belereng
a lélek,
csak lézeng,
s könnyeket ejt
a tél,
épp olyan,
mint én.