Blogok

Késő őszi letargia

Késő őszi letargia
Száll az Idő partjaira.

Rossz jóslatok Télre várnak,
Hit-pótlékok tovaszállnak,

Fénylő remény eltérítve,
Profán földre kényszerítve,

S lehangoló ködbe vezet
A befagyott emlékezet.

Nem látjuk Hitünk szárnyait,
Sem önmagunk határait...

Béke a Múlt poraira;
Késő őszi letargia.

 

A fejlődés-illúzió

A fejlődés-illúzió
Csak vaskos idő-takaró,

Mérföld vastag, tömör pala,
Múltak nyugszanak alatta.

Hogyha egyszer feltárulna,
Számos dogma léket kapna,

Az elmélet elmerülne,
És végleg megsemmisülne.

Inog a tudomány-sámli,
Mert fejlődést akar látni

Ott is, ahol semmi nyoma,
Csupán halad - a technika.

Idő-sírban nyugvó sok kor...
Felkészülünk valamikor?

Mi fontosabb?
Szellem?
Tudás?
Mi az igazi
Haladás?

Tévutat rejtő vak-ajtó

A Líra a Közös Álmunk

A Líra a
Közös
Álmunk;
Ez a mi
Külön
Világunk.

A kollektív tudattalan
Verseskönyve határtalan,

Ott élik át
Minden
Lelkek;
Isten is onnan szemelget.

Nem tárgyi, nem is alanyi,
Más világban él a gagyi.

A profán státuszköltészet
Oda soha el nem érhet.

Az Idő gyorsan eltemet
Rossz, öncélú szóvicceket,

Bugyuta jajongásokat,
Esztelen halálvágyakat,

Kopár halandzsa-szöveget,
Köldöknéző versezetet.

A Líra a
Közös
Álmunk;

Késő őszi özönvizek

Késő őszi özönvizek
Áztatnak régi
Elveket.

Virtuális vadon éled,
Bőgnek a rögeszme-rémek,

S ami a Kezdettől épül,
Atomokra esni készül.

Késő őszi özönvizek
Elmoshatják-e
A Hitet?

Hideg őszi eső szakad,
Profán látszatok romlanak,

De ami fontos, megmarad;
Akármilyen eső szakad...

Kopog az eső monoton,
De Isten még vállat se von.

Távolban a Régmúlt lebeg;
Késő őszi özönvizek.

 

Tovább

 
Borulj reám, én átkarollak újra,
csitít a csend s a könnyező egek,
fejét az éj varázslatokba fúrja,
meleg szemedben körbeőgyeleg.
 
Feloldozó sötét ez, mint a csókunk,
akár a végzet díszes páholya,
meggörnyedő gerinccel ringatózunk,
de nem hajóznék innen máshova.
 
Mert álmaimnak zsongó vére sürget 
tanulni és csodálni életünket, 
amíg az ég puhán aláfolyik.
 
Ha majd ezüstös fénnyel ér a hajnal,

Tél küszöbén, novemberben

Tél küszöbén, novemberben
Elgondolkodik az Isten.

Hiába ad ezer jelet
Arról, hogy
Mindenkit szeret?

Lenn profán lóversenypálya;
Hamis eszmék éjszakája...

Deres novemberi reggel;
Későn érő faj az ember,

Nem ismer már
Férfit, se
Nőt;
Áll az Isten hajadonfőtt...

Válaszút előtt
Az Ember;
Tél küszöbén,
Novemberben.

 

Késő őszi éjszakában

Késő őszi éjszakában
Árnyék a Hold udvarában.

Bágyadt minden csillagfüzér,
Szomorkodásra rá nem ér.

Több állása van a szélnek,
Ijesztgetésből nem él meg.

Izzadó homlokú napok
Gondos serege kanyarog

Hajnal és alkonyat között;
Fellegek a város fölött.

Isten az őszi esőben;
Van valami születőben...

Minden más, mint általában,
Késő őszi éjszakában.

 

Késő őszi lombhullásban

Késő őszi lombhullásban
Isten jár
Idő-ruhában.

Csendes metamorfózisok
Türelmetlen hada topog.

Lombhullás,
Levélrengeteg;
Eltévedt idő csepereg,

Csüggedt profán eszme-sereg
Világba vetve ténfereg.

Bús november fuvolája,
Isten a fejét csóválja.

Biztos Hit,
Kétkedő tudás;
A mankó -
Az Átváltozás.

November misztériumát
Örök Hitek szelhetik át.

Késő őszi ég felettünk,
Isten sosem dönt helyettünk.

Ezer fényes suttogás van

A Jövendő csőre töltve

A Jövendő csőre töltve,
A végzetre nyelvet öltve

Hatvanas korom dacára,
Mert a lelkem így kívánja.

Az arcomon mosoly játszik;
Van már terv, ha nem is látszik.

A kánon széklábat farag,
Fennkölt látszatok romlanak,

És a profán ostobaság
Terhétől remeg a világ.

A Jövendő csőre töltve,
Csüggedés akasztva szögre,

Semmit sem úgy, ahogy régen,
Most már egészen másképpen.

Fittyet hányva látszatokra,
Korokra és kánonokra,

Fittyet hányva jobbra, balra,

Nem jöttünk mi sehonnan se!

Nem jöttünk mi sehonnan se,
Hiába szól ezer mese

Az uráli őshazáról,
Itt születtünk,
Nem akárhol,

De hazátlan vándorlással,
Rablással, fosztogatással

Vádol a betolakodó,
Műanyag-mítosz alkotó.

Terület-prédáját félti,
Szándékosan félreérti

Az ősrégi emlékeket.
Ma még erőszakot tehet

Fals történelmet alkotván,
De már az ideje fogytán.

Nem jöttünk mi sehonnan se,
Honunk a Kárpát-medence,

S mióta a világ világ,
Sose láttunk másik
Hazát.

Első látásra kezdődött

Első látásra kezdődött
Több mint harminc éve,
Első pillanatra tudtuk:
Nem lesz soha vége.

Első alkalommal szállt ránk,
A Szerelem-felhő,
Azóta is minden percünk
Olyan, mint az első.

Lett Otthon,
Két Gyermek,
Maradt
Szerelem és Béke;
Első látásra kezdődött
Több mint harminc éve.

 

Félszeg álmot rajzolok

Mindig este szárnyalok,

mikor az ég, ében,

félszeg álmot rajzolok

hulló csillagfényben.

 

Gondolatban repülök,

alattam a tenger

lágy hulláma énekel,

kacér szirénekkel.

 

Megfürdetem lelkemet,

tiszta legyen mára,

rab madárként bezárom

aranykalitkába'.

 

Mindig este szárnyalok,

imám ölén hála -

heges szívem gyógyítja

kelő napsugárra.

Nagy fekete turulmadár

Nagy fekete turulmadár
A Kárpátok ormára száll.

Onnan soha el nem menne;
Látja még, aki hisz benne.

Madárszíve
Ritmusra ver;
Koronát csak ritkán visel.

Fenn a felhő ködgubát sző;
Alant hömpölyög az Idő.

Nagy fekete turulmadár
Az Idő-folyam felett száll.

Látott sokkal jobb időket;
Jobb Múltakat,
Jobb Jövőket.

Kárpátok alatt és fölött
Az Egész sokszor eltörött,

Mielőtt még önkényesen
Megjelent a történelem,

De a bajok tovaszálltak,
És a Részek
Összeálltak.

Griffes-indás jó lovasok

Griffes-indás jó lovasok;
Sok kiszáradt szellemtorok...

Zárt ajtó,
Beletört kilincs;
Igazából még nevük sincs.

Hungárok vagy onogurok?
Vagy egyik sem?
Tán magyarok?

Egykor tán szerelmek, vágyak,
Mára csupán néma tárgyak.

Griffes-indás jó lovasok;
Innen el nem távoztatok.

Milyen ételt szerettetek?
Milyen nyelven beszéltetek?

Egykor jurta, lódobogás;
Mára:
Kettős honfoglalás.

Holt vállatokon cipeltek
Egy híres, szép elméletet,

Oldalak