Az ég sötétben kuporog,
Rajta fáradt Hold imbolyog.
Nyűgös téli szél kavarog,
Ásítanak a csillagok.
A végzet hiába morog,
Sötét-magányban andalog.
Jobb, ha gyorsan ágyba bújok,
Mert magam is fáradt vagyok.
Fagyra sár,,
„Simonyi óbester
kisgyerek korában
felmászott egyszer
a veres toronyba...” *
Mantrázom e pár sort,
mint egykor Nyilas Misi,
száll a gondolatom,
százezer szárny viszi.
Százezer szárny repít
egy olyan világba,
hol a gyermekálmot
még béke vigyázza.
Ahol a félelem
nem nyomorít lelket,
bombázó gépek sem
ölik meg a csendet.
Száll a gondolatom,
százezer szárny viszi,
mantrázom e pár sort,
mint egykor Nyilas Misi:
„Simonyi óbester
Csak a hülyék tudnak mindent.
Ítélkeznek is vadul,
Rajtuk kívül mindenki más
Végső percéig tanul.
Az élet problémáitól
Minden ember feje fő,
Bezzeg a hülyék világa
Egyszerű és érthető.
Egydimenziós a világ,
Zöld a fű és kék az ég,
Mindenkinél mindig mindent
Jobban tudnak a hülyék.
Ócskaság között a régi szép regények…
Olvas itt a gyermek ifjúsági könyvet?
Hajsza van csupán, de füstbe száll a lényeg,
rossz utat mutatva bávatag közönynek.
Már csupán a tőke célja lett a fontos,
csalfa ügyködések talmi fénye mállik,
nagyvilági trendje lelkeinkbe ront most,
rá se ránt a szóra: Légy jó mindhalálig!
Ifjaink virága nem visel keresztet,
róka sem barátja, szúr a rózsa bokra,
és sokat hazája szélnek úgy eresztett,
rá se nézett még az Egri csillagokra.
Téli esti
Csend;
Ami
Fent, úgy
Lent...
Kint csontig hatoló hideg,
Bent a lélek szárnya lebeg,
Lehull profán kényszer járma,
Körön kívül minden lárma,
Ami fent,
Úgy lent;
Téli esti
Csend.
Hideg téli napsütésben
A majdani Tavaszt érzem.
Bár rajtam a nagykabátom,
Aki csak Telet lát, szánom.
Bús-magyar tél-komplexusok
Örökké vert hada nyafog,
Bújjunk alkuvás-kabátba,
Nagyhatalmak árnyékába.
Hideg téli napsütésben
Hazám reményeit féltem.
Jövendő borotvaélen;
Hideg téli napsütésben.
Ékes anyanyelvünk, hoppá!
Isten, áldd meg a magyart
Hittel és erővel,
Hogy ne kelljen küzdenie
Többé ellenséggel.
Örökös balsors helyett
Hozz ránk víg esztendőt,
Adj nekünk szép, tisztességes,
Élhető jövendőt.
Plántálj végre szerencsét
Kárpát szent bércére,
Békét a Kárpát-medence
Mindegyik népére.
Kunságunk szép mezein
Ért kalászt lengessél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtessél.
Plántáld a magyar zászlót
Igazság sáncára,
Hogy összedőljön a világ
Összes dogmagyára.
Valahol túl a hidegen
Ül a Múlt vén kereveten,
A hátán viseltes kabát,
És magyarázza - önmagát.
Valahol túl a hidegen
Duzzog a végzet ridegen.
Idő-holtág habjainál
Korhadozó vén fája áll.
Valahol túl a hidegen
Mindig van élő
Szerelem.
Még nem fogta fel a világ,
Hogy a fejlődés -
Boldogság.
Helyette az ember kutat
Mindig újabb tévutakat.
Valahol túl a hidegen
Minden rossz dogma idegen.
Levitézlett eszmetömeg
Bohócsipkában fúj követ.
Szürkeségnek rongyain a köd megül,
Rusnya, esős január,
Nagyon messze még a nyár.
Ködös, párás szemhatár,
Bús, ragacsos, lomha sár.
Viharfelhő lesbe áll,
Az öreg Hold szalutál,
Csupa lármát gyárt a gyár,
A Jövő meg csöndre vár...
Nagyon messze még a
Nyár;
Rusnya, esős január.
Valahol tiszta még az ég,
Valahol fényes gyertya ég;
Valahol
Békességre,
Alkotásra
Hív a messzeség.
Valahol Isten még felel,
Valahol semmi nem fut el,
Valahol
Szent Jövő
A Vágyainkra
Még most is figyel.
Valaki most is jót akar,
Valahol most is szól a dal,
A Ködön túl a tiszta lélek
Most is fiatal.
Holtfáradtan, de még élve;
Halkan szeretve és féltve,
Iszonyú kemény nap végén,
Téli Otthon kicsi mélyén,
Mikor a Béke kis patak;
Tudom, hogy látsz,
Vén Hallgatag.
Az Idő dereka sérves,
Minden profán bálvány vérmes,
Az értelmes jövő kétes,
A remény háromesélyes.
Állok kint az égre nézve;
Holtfáradtan,
De még élve.
Rét volt… egykor
színes virágszőnyeg…
ringta báját
lányka fejfedőnek,
s boldog volt, ha
szirmát egy-két lepke
örömtánccal,
mézcsókkal illette.
Napfényfüzér
ragyogott az arcán,
ha libegett
főkötője tarkán.
Pajkos széllel
csengettyűje játszott,
s hallgatta a
kék harangvirágot.
Csodálta a
réti margarétát,
a virágok
áldott királynéját.
Így teltek a
napok, így az éjek,
nem volt félszeg
a pacsirta ének.
Didergő téli napokon
Fenyeget a hó,
Csupa jég a parkolóban
A kis autó.
Didergő téli reggelen
Jegesek a fák,
Elmegyek. Búsan néznek rám
Bentről a kutyák.
Didergő téli délelőtt,
Csengő nyekereg,
Ül a padban a sok tiszta
Lelkű kisgyerek.
Didergő téli délután
Rossz, ónos eső,
Vénülő aggodalomnak
Jégszakálla nő.
Didergő téli estéken
Duruzsol a szél,
Isten csöndesen figyel, az
Idő mendegél.
Januári vasárnapon
Szépen, boldogan dolgozom.
Körülvesz a munka heve
És Anikóm
Szeretete.
Január mosolya rideg,
Vacog a dermesztő hideg,
De mégse hallik ide a
Pénz- meg fegyver-hisztéria.
Otthon,
Vasárnap,
Anikó...
Itt Béke van,
Itt
Élni jó.
Szépen, nyugodtan dolgozom
Januári vasárnapon.
Vágyainkban van a létünk,
Amíg maradt vágyunk,
Élünk.
Aki nem vágyik semmire,
Annak nem is kell élnie,
Az csupán lélegző sztoa,
Léte ideológia.
Vágyunk - maga az
Életünk;
Vágyaink mentén létezünk.