Kankalin blogja

A Locsoló(k)nak...

Tyúkokkal feküdtem, kakasokkal keltem,
tükör elé álltam, szépítkeztem menten,
konyhában sürögtem, pitét raktam sorba,
pálinkát bontottam, jaj, poharam csorba!

Szaladtam a kertbe, bokrétát kötöttem,
hogy a jácintokat mándlizsebbe tűzzem,
orcám megcsipkedtem, enyhe pírja legyen,
a deli legények bókoljanak nekem.

Tojást is pingáltam, néhány csudaszépet,
egyet félreteszek és meghagyom néked,
mert ha eljössz hozzám, hogy ne hervadozzak,
a legszebbet adom kezedbe zálognak.

Pálinkát is töltök, hátha nálam maradsz,
friss rózsavizeddel önthetsz örök tavaszt,
szép virággá válok, míg világ a világ,
keszkenőmet nyújtom, Egyetlennek kijár.

Profánk

Farsangkor a fánkot hab írja,
Aki lyány, tiblábol, ha bírja.
Szalagos vóna jó belőle,
Hiszen a legénynek ez kőne.

Szakácskönyv elibém, kitárom,
Óvasom, nézem én, míg látom.
Miből is mennyi köll a tálba?
Ne süssek süteményt hiába!

Kimérem először a lisztet,
A tejet fölibé, de nyiszlett.
Duzzad már a kovász, kivárom,
Ettől majd nődögél a fánkom.

Aqua vitae

Uram,
te küldted őt hozzám?

Cseppekben érkezett,
olyankor magasra emeltem arcom,
hogy jobban érezzem.
Volt tavaszi zápor,
mit lenge szellő terelt felém,
és tudtam, mit ér
(aranyat)
minden érintése.
Amikor nyári zivatarrá vált,
pusztító széllökéssel közeledett,
vihart kavart,
feldúlta lelkem csöndes erdejét.
Aztán bús őszi tenger lett,
sárdagasztó,
sötét –
akkor került hozzám legközelebb.
Később téli ónosra váltott,
hogy
ezüstjéggé dermessze szívem,
mégis
melegsége árasztott el,
nem fagyott tőle ajkamra a mosoly.

Táncoltunk
szédületes valcert,
rét virágai hajlongtak lépteink alatt,
máskor tüzes tangót lejtettünk
elképzelt bérceken,
mára ebből semmi nem maradt.
Már jöhet tornádóval is –
megzabolázom;
duzzaszthat vadvizeket,
áradása bennem szelíd óceán lesz,
minden alakjában az élet vize.

Szárazság gyötör.
Ajkam szélén bágyadt mosoly,
aszály sújtja lelkemet.

Uram,
mondd,
eső nélkül
élni
hogy lehet?

*

Kováts Péter Skorpió előadásában:
https://www.youtube.com/watch?v=kTXD2df-_VM&t=82s

Gondűző szonett

Nézd a csipke fákat, andalítanak,
tollpihék keringnek gondjaid körül,
s ha tangó tüzére csábít el a nap,
szikrákba szépül, mi eddig fájt belül,
havas palástba öltözött a rét is,
ontja jégvirág szerelmes illatát,
talán nem érzel bánatot, s ha mégis,
szemedre csókolja hűvös dallamát,
s az ajkad álmodó mosolyba szédül,
így iszod magadba átható neszét,
egy röpke sóhaj oldja súlya nélkül,
aztán végre rácsodálkozol, de szép...
     és csilingelnek úgy a jégcsapok,
     hogy tudd, a télben én is ott vagyok.

Hajnali disztichon

Koldul a hajnal, napfényért ima kúszik az égig,
míg az eső csepereg, hűs fuvalom paroláz.

Fordul az éj, hold lámpását betakarja, de végig
csillagok éneke szól, így kel a kozmoszon át.

Csend ül a kerten, fűzfám rőt feje már iderémlik,
napfi kacér mosolyán lám, tovatűnt a homály.

Csordul a reggel, széllel táncol a fám, vele félig
még sziluettben az árny lép, kit a fény babonáz.

Satnyár

Gyilkos a nyár. Satnya vidék,
nap heve fűt, mint a kazán,
izzik az ég. Benti magány,
hűs szoba zár, néma igék.

Víz sem elég, porzik a föld,
kellene bő záporeső,
életerő, nem temető –
nincs, ami hajt, nincs, ami tölt.

Perzsel a nyár. Jaj, ha kiég
bennem a vágy, nincs szerető,
mert ha csalárd, elfeled ő –
kell az erő, kell kicsi még!

Hogyha az Úr hallana fönt,
könnyes esőt sírna ma rám,
zengne az ég bősz viharán,
mert öl a nyár, s fölfal a csönd.


Horák Andrea Kankalin – Homonnai Zsolt: Satnyár
https://www.youtube.com/watch?v=uAVLLNC4038

Üzenet a jövőnek

Elfáradtam.

Azt gondoltam,
hogy hitem megingathatatlan,
ám tévedtem –
miközben ujjaim közt morzsolódott az idő,
szilánkokra törte
a hallgatás.
Hogy visszakapjam Isten adta jussom,
kimondom,
amit magamba tuszkoltam annyi éven át.

A tanítás küldetés,
pedagógusnak lenni kiváltság,
és nincs oly hatalom,
mely felülírhatja ennek igazát.
Most
szorítást érzek mellkasomban,
fáj,
hogy összedőlni látszik, amit megálmodtam,
évtizedek során építettem
tégláról téglára,
de büszkén emelem fel a fejem,
mert kincsként őriztem,
ápoltam
nagyapám hagyatékát,
a hivatást,
és ez a vérvonal utódomban folytatódik.

Szükség van újult erőre,
felpezsdülésre,
érző, gondolkodó tanítókra,
akik elég bátrak valódi tanítónak lenni,
hogy meggyógyítsák
ezt a nagybeteg világot.

Repüljetek hát, ifjú Titánok,
növesszetek erős szárnyakat;
óvjátok,
ne engedjétek, hogy tövig nyessék,
mert
megcsonkolt szárnyakkal
nem emelkedhet magasba a lélek.

Ne feledjétek,
mindig első a gyermek,
belőlük épül a jövő,
melynek sorsa a ti kezetekben van!

Én elfáradtam, megpihenek.
Szeretném hinni,
hogy utam
nem volt hiábavaló.
 

Az élet szép – Vikidál Gyula
https://www.youtube.com/watch?v=DiaiajPjmLw

Titokszonett

A tintató nyugodt, a toll kiszárad,
üres lapot kapar, hiába írok,
pedig szavadra hívok új imákat,
te nem tudod, s a hófehér papírok
halomban állnak, ám felold az éjjel –
magányom árnya már betűkre bomlik,
elém gurulnak egyre, szerteszéjjel
csapong a gondolat, nem ér a pontig…
de hogy lehetne hangod illatára
a kotta hangjegyét szavakba csenni,
mikor leírva, mágiád halála –
lexéma –, nem marad belőle semmi?
     Ha jő a hajnal, ablakot nyitok,
     s a szélbe szórom, így marad titok.

 

Gyöngyszemem

Nem hagylak senkinek, és mégis hallgatok.
Nem hívlak magamhoz, te titkon jössz felém.
Csak merném mesém elmondani... úgy vagy itt,
hogy álmom beenged, s képet pingál elmém.

Kapaszkodok húsz körömmel, hiába csönd
és néma távolok s a vízbe fúlt hegyek,
és félek úgy az ártól, széltől is... ledönt;
bárcsak végre látnám, hogy legyen, hogy legyek.

Tudom, a vérem csak csordogál, s a világ
pokolra űz magából, nem tűr meg, taszít,
és szomjazom, hiába tengerár; sivár
sivatag, kőből köpült fájdalom van itt.

Ha szállni vágysz

Ki verset ír, nem éri átok,
szavakba mágiát kever,
papírra folynak így az álmok,
talán lehull a ködlepel,
s a szív megint ütemre dobban,
hiába állt előtte romban,
virulva jár, a ritmusa
dobolja versbe, nincs tusa.
Ki szállni vágy, magába mélyed –
előbb keresd meg álmaid,
pihennek ott, s a csalfa hit
takarja drágakőnyi fényed;
ereszd ki hát, magasra száll,
s a Múzsa csókja rád talál.


*Anyegin-strófa (versenyen kívül)

Tibor napján

Ha itt lennél,
ma ünnepelnénk.
Lázasan sürögnék a konyhában,
kedvencedet főzném –
rántott karajt,
majonézes krumplit is hozzá,
hogy mire elnyűtten hazaérsz a munkából,
meglepjelek.
Pompás teríték várna,
féltett porcelán készletünk mellett
kristálypoharak,
hangjegyes szalvéták –
nem szeretted a nagy felhajtást,
de ha még itt lennél,
megbocsájtanád,
hogy díszbe öltöztetem a perceket
Tibor napján.
Az asztalnál négy személy ülne,
gyermekeink is ünnepelnének téged,

A szavak ereje

Darius kincsében nyakadig járhatsz,
pénzedbe fulladva kéjre hevülsz.
Rigmus mámorában hallhatod hangod,
szárnyakat növeszthetsz, megmenekülsz.

Szavadból magokat vethet az élet,
verseket kántálva magába zár.
Félted a rímeket, óvod a képet,
ritmussal lendülve dallamos ár.

Betűid íriszben csillagok fénye,
elűzi gondjaid, sorskeserűd,
hangjai hullanak hold mosolyával,
s tolladba rejtenek égi derűt.

Szavak és hangok az Éden ízével
ébresztik benned a létragyogást;
ereje vérted és fegyvered bárhol,

Sír ma Valcum*

Múltba néz a táj, jövőben élhet,
Mert kopott falak szavát
Ókor írta meg nekünk, s meséket.
Légiók haladtak át,
Útra térve harcban álltak,
Róma így üzent nekünk, a mának.
Ó, ti bátor, ős utak!
Ó, ti bátor, ős utak...

Itt legelt, telelt a mén, s e művel
Festetics tanyája élt,
Szép lovak tenyésztek, és a tűzzel
Olthatatlan is remélt.
És Petőfi Júliája?
Apja gazdatiszt, e birtok árja.
Halhatatlan így üzen.
Halhatatlan így üzen...

Úrlak édenének ősz tanára
Romba dőlt falak között

fOrdítva

Szakadt a ritmus, de igéznek képek,
velem gördül a gondolatfonal feléd.
Bentről azok a lángok kint is szépek,
megmaradnak mind, bár te alig sejtenéd,
a tölgyfa életét miért daloltam,
s hogy eldúdoltam már a legtöbb szólamot,
halomba gyűrtem neked egyszervoltam,
meg azt is, mi általad lettem és vagyok.

Lassú ébredés ez, derengőn dúló vad vihar,
belém lopózott már rég, édes-észrevétlenül.
Csaknem gyors halál lett az éden, s belátom, bizarr,
ha egyszer árnyra fény, aztán a fényre árny kerül.

Engesztelő

Én azt gondoltam, te vagy az ösvény,
de nem taposlak, melletted megyek,
hogy minden bokor kettőnkre hajlik,
az erdő lombja minket rejteget;

és azt gondoltam, te vagy a szikla,
hegy tetején úr, ott vársz délcegen,
töretlen hittem, kékvizű  vagy,
megfürdök benned, s veled vétkezem.

Most attól félek, rút felhő lettem
gondtalan égen, hol te vagy a Nap –
esőt könnyezem, kibújsz alólam,
és utánam már csak pára marad;

Csalogató

Pattanó rügyeken fakasszon az ének
cseresznyevirágot, fricskázva a télnek.
Dúdoljon az élet ébredező fákat,
csacska csalogánnyal tisztuljanak árnyak.

Piano hegedűn, allegron a fanfár,
mosolyokat sírjon milliárdnyi szempár.
Hangok hurrikánján sikkantson az "újra"
zongorán zubogó százezernyi dúrja.

Mollokba mártózva magasztosan égjen
"sosemvolt", "deméglesz" áhított regéken.
Lepkéket libbentsen kikeleti ének,
iszkoljanak fagyok, dongjanak a méhek.

Szertelen szólammal a szakadt szívekre

JelMeztelen

Minden éjjel Csipkerózsa voltam,
epedve vártam titkos hercegem,
szerelmes rokkámon álmot fontam,
és szívvel szőttem át s a lelkemen;

nappal az ujjam sebesre szúrtam,
hogy vérrel írjam rá a rejtjelem,
tudni akartam, hogy éppen úgy van,
ahogy valós mesémben sejthetem…

lehullt az álarc, fakadt a hajnal,
a pirkadó nap egymagam talált,
sehol királyfim ezüstös hajjal,
hiába adtam rá a maskarát;

hát eltökéltem, még ma elmegyek,
s egy csókkal ébresztem a Herceget.

Boldog új évet!

Bort, búzát és békességet!
Onts magadból emberséget!
Legyen áldott minden napod,
Dőljön bőven gondolatod
Onnan, honnan szavak jönnek,
Gazdaggá tesz, mi sem könnyebb!

Úgy add át, hogy egy az élet,
Jóra építs minden szépet!

Én is vágyom, hát kívánom,
Váljon vérré mind, mi álom!
Ezt nyújtom át, bármily furcsa,

Kolduskarácsony

Bolyong a téren, és az illat
sodorja észrevétlenül,
fenyők között magára pillant;
ruhája megkopott, feszül
bokája nyűtt cipőbe nyomva,
kezén a bőr fagyott sikolyba
sajdul, Ő vacogva bágyad,
így legyint a félhomálynak,
elgyötörve vándorol tovább...
tovább, a csillagok felé,
baját a fénybe küldené,
s gyantaillatú fenyők során
az álma bús keservet int,
feladni volna kész megint.
 

Koszos haján csak ósdi sapka,
lyukas kabátja földig ér;
csupán segély, egy koldus adta,
s nem érdekelte, hogy mit ér
e veszteség a télidőben,
ha ócska rongy akad ma bőven
a módos otthonok körül,
s a ritka kincsnek így örül.
Kukába túr, hogy visszaadja.
Kenyérdarabka foszlik ott,
falatka húson aszpikot
tapint alul, mohón kikapja.
Zsebébe gyűri mit talált,
s ha jő a koldus, adja hát.
 

Bolyong a téren, és karácsony
álomünnepére gondol... 
az ízes ételek parázson,
átható varázs a gondból,
kölyökzsivaj, hitves, gyertyafény,
dunna, párna, ágy, selyem, szatén,
meleg szobában énekek,
hogy Kisjézuska érkezett.
Beteg szemét a könny kimarta,
támolyog tovább a fényhez
és imája csönd, de érez,
magánya fáj, a tél siratja.
Kabátja söpri út kövét,
magába rántja éjsötét.

Oldalak