hubart blogja

Demeter Szilárd: Ki a magyar író?


Demeter Szilárd: Ki a magyar író?

 
 

2020.02.24. 12:19


A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) főigazgatója, Demeter Szilárd a témáról a Mandinerben fejtette ki véleményét. Szerinte inkább azokat az írókat érdemes támogatni, akik „magyarhírűek" akarnak lenni – és amennyiben világhírűekké válnak, akkor is büszke magyarok maradnak, ellentétben azokkal, akik teherként élik meg magyarságukat, amitől minél hamarabb „szabadulni" akarnak.


A PIM főigazgatója azt állítja: magyar író az, aki magyarul ír magyar olvasónak, és azt akarja, hogy száz év múlva is magyarok olvassák.

Ébredés

Ébredés 
 
A fellegek maródi könnye úgy csorog, 
akár egy régi balladán a bús sorok.
S ha kél az esti szél, a méla brácsa szól,
reá e vén kolomp, a szívem válaszol.
 
Szegény, viseltes, ócska rongy a parti gaz,
de szép szemét kinyitja tán az új tavasz,
s e szöszke hölgyre, kit ma régi gönc takar,
alkalmi zöld ruhát a fények ujja varr.
 

Pezsdülés

A félhomálynak odva még sötét,
oly álmatag mereng a fény a célig,
zefír zilálja bokrok üstökét,
a szilvafák ma álmaik mesélik.
 
De titkaikra senki nem vevő.
Na még ilyet! Fogytán a szó türelme.
Csupán az Ég, a fenti Jótevő,
no és a cserfes szarkapár fülelne.
 
Kidugta homlokát a hóvirág, 
csodát hozott a méla Móka-partra,
köszöntik ott a barkabóbiták.
 
Szegény diák fejét el is csavarta.

Az öreg Bálint

Hét évig volt hadra fogva,
a rangot nem nézte sokba
kis falunkból a vén Bálint -
szidta Hitlert, szidta Sztálint.
 
Mert savanyú képet vágott,
vitték, lásson szép világot.
Nem sejtette milyen szar van
a festői Don-kanyarban.
 
El is fogyott szinte félig,
de kópé volt, azt beszélik.
Megúszva a ronda halált,
éhen, szomjan hazatalált.
 
Most jó bortól pezseg vére,
de nem csörög beatzenére.

Farsangi ihlet-illat

Talpra, tollnok, Tinta pacák!
Sorjázzanak tintapacák
előtted a poros lapon,
fánk hí csókra, borosflakon!
 
Ihletdömping, illatözön
szálljon soron meg sorközön,
körmöld rendre rímbe szedve,
ne hibernálj, mint a medve!
 
Aki ily múzsával flörtöl,
be is csíphet a gyönyörtől;
de ha elpilled a bortól,
akkor jambusokban horkol.
 
Amúgy nagyon hálás múzsa,
cukor, borbíbor a rúzsa!

Néma vers

Ma nincs panasz, szitok, bár lenne rá ok.
Kicsit pihenni olykor meg-megállok:
a líra húrjain vigaszt keresve
fordul nyaram szelíd ezüstderesbe.
 
S ha visszafogva izzik érett őszöm,
ne kérje számon senki azt a Csőszön,
hisz ő vigyáz a szívem intve jóra,
szilenciót zenél az ingaóra...
 
A perc rohan, szeretni hív a múzsám,
s ha néha csendre csábulok, se bús ám!
Szemének szent tüzét naponta látom:
e néma vers halálig jóbarátom.
 

Őszi sóhaj

"Ősz húrja zsong, jajong, busong a tájon,"
amellyel egy kicsit mi is halunk.
Bolondot űz velünk, hogy égve fájjon
a múlt idő, bohó, csalárd nyarunk.
A gondos elme szenvelegve tárol
csodát, utazgatást is emleget.
Ma Ámor könnye hull a parti fáról,
siratva lányokat, szerelmeket.
A jó, s a szép a hervadás virága,
nyomaszt a bú, a szíved is sajog;
a tél elől a lelked írd imába,
a sóhajok ma halkuló jajok.
     Inkább nevess! A zord időket féled? 

Ránk tört az ősz

Igen gyorsan ránk tört az ősz, 
megfosztott az izzó láztól;
elbóbiskolt talán a csősz, 
a bitang szív. Rablót pártol!
 
Óhajtotta tán az enyhet
a sistergő pokoltűzre,
látva, hogy a lélek senyved
jövőt nemző vágytól űzve? 
 
Tar homlokán az időnek
a gondok mély árkot ásnak,
vad pókjai hálót szőnek
a szomorú elmúlásnak.
 
Az öreg nap erőlködve
pirul, mint ki rejtőzve vét,
bús öngyilkos, szürke ködbe

Prosztmodern

E líra rejtelem,
ködös rébuszvilág.
Kekeckedik velem, 
gorombán mellbe vág
 
a rémes, csontrideg,
ritmustalan etűd.
Miért szégyellitek 
a vesszőt, nagybetűt?
 
Anyánk szelíd szaván
kocsismodor terem?
Nem áll reá a szám,
e hang se zsánerem.
 
A gondolat beteg,
a vers recseg, ropog -
ne is gyötörjetek, 
modernkedő sznobok!
 
E lárma éktelen,

Fohász a tékozló fiúhoz

A Lélek egykoron csodát teremtett; 
figyel reád amíg az ész pihen,
vigyázza szent igéje szülte rended,
ahol nem él hiába semmi sem. 
 
Ha vetsz, lesz itt kenyér elütni éhed, 
s amerre még a tiszta víz csobog,
oázisenyhet ad, ha szomjad éget,
s a fák világi templomoszlopok.
 
E táj kies zegét-zugát bejárva
a lét virágait kiélvezed, 
utad során időd se vesz ma kárba,
amíg e gondos égi kéz vezet.
 

Ha verset írsz

Ha verset írsz, csak úgy leszel szabad!
Fülünkbe cseng sziporka szép szavad;
azok valók a szádra, szent imák,
siránkozás helyett örömvirág!
 
Ha verset írsz, nem él meg itt a bú.
Pogány szeánsz a rím tüzén? Tabu!
Ki könyvet éget, arra, mondd, mi vár?
A megvetés. A lelke oly sivár!
 
Nincs ihleted, tévútra vitt eszed, 
de egyre mást okolsz. Miért teszed?
S ha összeállnak itt a részhibák,
a líra is silány penészvirág! 
 

Agyvízforrpont

Szomjazom, ám nincs csobolyó,
vágy tüze szít, szenvedek én, 
láng ül a nyár szende szemén,
kész ara ő, nem nyoszolyó.
 
Társra talál most a madár,
kedve dalát zengi a húr,
pengeti száz víg trubadúr:
kék ma az ég, zöld a határ.
 
Perzsel a nap, forr a folyó,
estefelé fénye lazúr.
Alszik a ponty és az amour,
csendes e vén kugligolyó.
 
Édesanyám rég hazavár,
két puha kar tárva felém.

"Az Értől az Óceánig"

Versem címét Adytól kölcsönöztem

Kis sajka ring az Ér vizén,
a róna lápja rém sivár;
kalóz leszek, de még idén –
egy álom újra élni vár. 

Az óceán de messze még,
a csónakom ma arra tart,
a lázam est tüzében ég,
de új kalandra vár a part!

A szél süvít, kemény a pad,
lapátra hát, öreg betyár!
A sár piócaként tapad,
s a csábutak szirénje vár.

A gólya messze költözött,
halott sirályok árnya leng.
Aranysakál a nád között,
a víz fölött lidérc dereng.

Múlt, jelen, jövő

A dráma fészke víg alom,
mely olykor-olykor borba fúlt;
nem könnyezem, de rí dalom:
saját hamvába holt a múlt.
 
Árpád dicső vitézinek
hiába kellett halnia?
Kinek segít, vajon, kinek
e mélabús nosztalgia?
 
A szűz jelen lányarca szép,
kelengye-álmokat szövő,
de sleppje más mocskába lép, 
ha várja jószagú jövő.
 
Bilincsbe verve két kezünk, 
gyötörnek szolgakételyek:
miránk mondják, hogy vétkezünk, 

George Coșbuc: Anyám

Saját fordításom
 
A gyors vizeknek habja forr,
a zúgó hangja rávall,
a nyírkos estben nyárfasor
felel rá bús dalával. 
Ösvények kócos hajlatán
malomhoz érni éppen,
ott látlak édes jó anyám
a házikód ölében.
 
Lám, fonsz a rokkán. Szüntelen 
pattog, ropogva lángol
pár gally a régi tűzhelyen
a romlatag palánkból. 
A tűz időnként nyög, morog,
vagy ellobbanni készül,
a falra itt-ott fény csorog,

Új március idusán

Ez itt a pezsdülő erek kora!
Faroljatok, ti rég elunt fagyok!
Figyelj az őrtüzekre, cimbora,
vigyék a hírt: a gondjaink nagyok!

Kaján a sors, reánk nevetve néz,
alél a szó a parttalan vitán,
de nyerni fog, ki áldozatra kész,
magyar, vigyázz a messzi Hargitán!

Ha végre síkraszáll a nemzetünk,
s az ördög áll elébe félúton,
az elveinkből úgysem engedünk,
a "Lészen ágyú" működik, tudom!

Szabad tavasz, ragyogj a szellemen,
s ki bánja már, a balga mit gagyog!
Ha itt az új kokárda mellemen,

Oldalak