Porba csepergi búját a nyár
Beküldte Toma - 2012, augusztus 28 - 16:27
Porba csepergi búját a nyár,
hogy menni kell, szakítani végre már,
hogy hevesen izzó szerelmét a napnak
Porba csepergi búját a nyár,
hogy menni kell, szakítani végre már,
hogy hevesen izzó szerelmét a napnak
Kasírozott tájban néznek az égre
maszkolatlanul a színtelen arcok,
papírmasé gépről szállnak a légbe
Nem hajósok, nincs hajójuk,
hacsak nem csónakjuk, mondjuk,
vitorlára sincsen gondjuk,
lefedettségükön sincs lyuk.
Internettel száll mind partra,
ülve hódít, nem áll talpra,
zászlóját így tűzi majd ma
büszkén ki a Facebook-falra.
Mai hősünk könnyen bátor,
harcmentesen szörföl bárhol,
szoba-travel-széles-sávból
áll a mai konkvisztádor.
Sűrű a lombja, egy nagyváros áll,
Benne élt ő is: a Magány,
Húzta és nyúzta,
Társa: az Árva,
Igaznak mondott tegnapok,
a fénybe mártott szép tavasz,
szoborban állnak holnap, ott,
hol már csak dudva nől, s a gaz.
(lágyan, kedvesen)
Szép szerelemmel szerető,
kincseim bátran kereső,
szív-takaróba temető,
ez vagy te nekem, Kedves.
Szénfeketébe borít, haja holló,
úgy ölel át, mint más soha még nem,
Víg rohanása a széllel, bújva a
réten, a lombban, a dombokon át,
söpri a régit, a múlót, fújva a
Hulló jégszilánk az eresz alatt,
magam voltam én ezen a télen,
vagy az, kivel az idő elszaladt,
Gyermekként messze az ajtó,
a folyosó manók, koboldok rejteke,
törpékkel telt a szakajtó,
Szirének csalfa énekével, búgva
jött el a hajnali vonat,
ágyam szélén ültél, hajadat húzta
Érzem a rózsád - gomblyukon ülve,
lágy zivatarral bombázza orrom:
mennyei ostrom...
Ma olvastam...
1837. január 1-én indult az Athenaeum, tudományok és szépművészetek tára, Vörösmarty Mihály, Toldy Ferenc és Bajza József szerkesztésében. A kiadványhoz egy nagy nevet is szerettek volna szerződtetni, így Kölcsey Ferencet győzték meg arról, hogy legyen a pártfogója a lapnak. Kölcsey vállalta a közreműködést, de csak abban az esetben, ha a minőség nem fog csorbulni, és a bekerülő munkák szigorú válogatás alá esnek.
A dongó, sárga-fekete bongó,
hasztalan tapaszt sarat:
tetője ázik és fázik.
A zárban felejtett kulcsot a mondat,
törte el végre, ahogy kimondtad:
nincs az az isten, hogy nélküled éljek...
Pőrén álló fűz-tested,
hajad - omló levelek,
lassan szálló szűz-percek,
karom olló - remegek;
Táska fakkjában kicsi morzsaléknyi
minta, kertünk földszaga orrba bújva,
vinne otthont távoli, messzi tájba...
Tükör által homályos a létünk,
néha küzdünk, fennmaradni vágyva,
a puska lőporszagra kél,