Porba csepergi búját a nyár

Porba csepergi búját a nyár,
hogy menni kell, szakítani végre már,
hogy hevesen izzó szerelmét a napnak
megelégelte már a régen szomjazó határ.

Esőverte házfalak mentén
oson tova a tikkadás, s őkelmén,
hogy ne fázzon, fuvott, szélszőtte szélkabát,
búcsúzásul kapott kopott, könnyáztatta emlék.

Visszanéz még, hogy lássa, vajon
sírunk-e, kesergünk-e azon a bajon,
hogy nem izzaszt már, s lépnie kell tovább...
Kacsint a felhőn, jön még, s illan tova a tavon.