Ki mindent tud, mindent lát,
ismeri szívek mélyét.
Szeretettel tekint ránk,
tudja mi a kísértés.
Sivatag pusztaságán
kitartott erős hittel.
Nem győzte le a sátán
cselszövő ígérettel.
Hogyha jő a kísértő,
letekint a Mennyekből.
Bennünket is megment Ő,
felemel a mélységből.
Kőszikla Ő, erős vár,
megvédi bárányait.
Biztonságban van a nyáj,
elűzi éj árnyait.
Hajnalt derít csillaga,
lelkek egén felragyog.
Vonz tiszta, friss illata,
Szellő űzi a reggel borúját,
az ég könnyázott arcát letörli.
Felragyog a kék, vetve a búját,
napsugárhímes kedvét felölti.
Fénymosolyától Föld szíve dobban,
mozgásba lendül hátán az élet.
Érett gyümölcse lehullva koppan,
nyár heve pezsdül, fest színes képet.
Liliom, rózsa, illatát ontja,
termését adja a búzamező.
Láthatatlan kéz gondokat oldja,
homlokon simul a sűrű redő.
Hálával szegd új kenyered ember,
hajtsd meg fejedet Teremtőd előtt!
Elhagyva Mennyeket, igazi, szent hazád,
földre jöttél, Uram, égi kincset hoztál.
Sűrű sötétbe fényt gyújtó Ige Szavát,
tévelygő lelkeket Hozzád közel vontál.
Lobogó tűzlángod szíveket érint meg,
bűn bilincsét törve, Benned a szabadság.
Szerető kezeddel ma is áldást hintesz,
azokra kik hittel igaz voltod vallják.
Világít felettük csillagragyogásod,
mécsesük olajjal mindenkor feltöltve.
Szerte a világban élesztik a lángot,
megtisztult lélekkel, patyolatot öltve.
Égető a nyári Nap heve
Égető a nyári Nap heve,
tűzkorongja izzik parázslón.
Fennen kéklik az ég tengere,
szomjas levél pottyan az ágról.
Tikkad a föld, forr a levegő,
lomb árnyában madár csicsereg,
A közelgő, vihart sejtető,
rekkenő hő, rezzenéstelen.
Majd föltűnik pár bárányfelhő,
horizonton halvány szürkület.
Elhallgat fészkén a csicsergő,
szellőszárnyra kél a révület.
Frissítő eső illatot hoz,
reményt kelt - tán nem illúzió.
Nyári délután
Verőfényes, nyári délután,
ülök mélán a kék tó partján.
Az idő – most, mintha megállna,
ketyegése csendbe bezárva.
Megérint az érzés – bűvölet,
messzeségbe visz a révület.
Titokzatos világ a távol,
képzeletet határ nem gátol.
Opálos ott túl a végtelen,
gondolatom csapong szertelen.
Madárhangján a jelen szólít meg,
feltárulnak valós, szép kincsek;
Tó tükrét lágy hullám bodrozza,
fényhídját az alkony felvonja.
Méltósággal úszó hattyúpár
Szomjas kertek néznek fel a júniusi égre,
suhanó bárányfelhők bordázta kékre.
A horizont pereme néha – néha sötétlik,
hamis ez az ígéret, Nap sugara felfénylik.
Szélben hajlong esdeklőn a sápadó lombozat,
levelei rezdülnek, mint felszálló, halk sóhaj.
Imát rebeg reménnyel, feléd forduló szívvel,
hallgasd meg ó, én Uram, öntözz éltető vízzel!
Schvalm Rózsa
(2015-06-29)
Mint medréből kilépő tenger,
hazáját elhagyja sok ember.
Menekül, nem félve halált sem,
útjukra a holnap homályt vet.
Üldöztetés, nyomor – mi űzi?
Vak sorsba a reményt mi fűzi?
Rájuk vajh’ hol, milyen jövő vár?
Zúdul a tömeg, mint szökőár.
Segítsd e népeket, Istenem,
földjükön békében éljenek!
Idegenbe ne sodródjanak,
földönfutóvá ne váljanak!
Schvalm Rózsa
(2015-06-23)
Az idő fátylat von a múltra,
de átragyog rajt a szeretet.
Végtelenbe szökik az útja,
fénnyel szövi át az életet.
Schvalm Rózsa
(2015-06-13)
(Jézusi példázat alapján)
Az élet napos oldalán,
fényűzőn dőzsölt a gazdag.
Öltözte bíbor bársonyát,
terítve dúsan az asztal.
Kapuban a koldus Lázár,
testét fekélyek borítják.
Várta a lehulló morzsát,
sebét csak kutyák nyaldosták.
A gazdag őt meg sem látta,
nem hatotta meg nyomora.
Szánalmát hiába várta,
vetült rá sors árny - oldala.
Szakadék mélyült közöttük,
kemény szív büszke önzése.
Igazság ítélt fölöttük,
életnek halál a vége.
(Osztálytalálkozóra)
Kedves Osztálytársak!
Ötvennégy év van mögöttünk,
hogy szereztük érettségünk.
Ismét kicsit összejöttünk,
néhány órát együtt töltünk.
Ébred ma az emlékezet,
átívelve az éveket.
Ó a boldog diákélet,
visszanézve oly szépséges!
Alma mater a tó felett,
kapott ma már más szerepet.
Arra mégis elsétálunk,
bár kissé már fáradt lábunk.
Földig hajló gesztenyefák,
régi idők titkát súgják.
Szinte halljuk csengő hangját,
múltidéző, lágy dallamát.
Nyár a tavaszba félszemmel benézett,
felhők között a mosolya felfénylett.
Lágy szellője törli május könnyeit,
mélabús arcáról cseppnyi gyöngyeit.
Ázott földre Nap fényözöne omlik,
tűzpiros rózsa bársony szirma bomlik.
Fűnyírók zúgása töri a csendet,
nyomán a pázsit friss, üde - zöld, selymes.
Akác illatát harmatozza a lég,
kábultan repdes mámorától a légy.
Az idő órája monoton ketyeg,
nyár jogát pergetik a homokszemek.
Schvalm Rózsa
(2015-05-27)
Illatod hozza felém a lenge szél,
partodra hív, oly kedves az érintés.
Amint nézem a hullámok gyöngy-fodrát,
érzem Ég s a Föld rejtélyes összhangját.
Tó tükrén, mélység – magasság összecseng,
visszfényében a napsugár elmereng.
Arany csillámait szórja pazaron,
a ragyogó, bíbor fényű alkonyon.
Fényhídját, homályba vonja az este,
leomló sugarát hegy mögé rejtve.
Hullámok monoton, lágy csobogása
súgja, végéhez ért a séta mára.
Schvalm Rózsa
(2015-05-21)
Mindennél drágább kincs az élet,
bűn miatt zárult bár az Éden.
Az ember – lett a Föld vándora –
jövőnek, hite a záloga.
Hinni – Ki érte élt és meghalt –
sziklasír mélyén Ő nem maradt.
Feltámadt! Ma is él győztesen -
bűn, halál - benne erőtelen.
Fagyban dideregnek a zsenge rügyek,
hópelyhet sodor a vad, dermesztő, szél.
Április egén bús, zord felhők gyűlnek,
nyílj végre szép tavasz, fellegűző fény!
Öltsd fel magadra a színek varázsát,
melyben felhangzik víg öröm, kacagás!
Az ébredő élet reménysugárzás,
áraszd a világra mámorillatát!.
Schvalm Rózsa
(2015-04-08)
A természet színterén,
új tavasz, új születés.
Nézd, mily szép az ébredés,
halld trillázó énekét!
Lágy fuvallat, rezzenés,
űzi szíved fellegét..
Nap sugara földre lép,
szerte szórja melegét.
A magas ég édenét,
varázsolja teeléd.
Schvalm Rózsa
(2015-03-20)
Hetvenen túl hajra az ősz dere hull,
homlokra ráncokat gyűrnek az évek.
Emlékek tengerén hullámzik a múlt,
homályba simulnak lassan a képek.
Vén idő meg nem áll, visszanézni kár!
Míg az út el nem fogy, új nap felragyog,
boldog, kit érint az égi fénysugár.
Röghöz nem kötheti földi kincs vagyon.
Értelmet nyernek a gyors pillanatok,
gyűjteni oly kincset, ami el nem vész.
A szív és a lélek mélyére hatol,
szépséges igazgyöngy, soha nem enyész.
Ünnepel ma Nemzetünk,
hálát dobban a szívünk.
A múlt dicső szelleme
tölti be a lelkeket.
Hős vért izzadt ez a föld,
hogy legyen szebb, jobb jövőnk.
Őrizve a Szent Hazát,
hol a magyar hont talál.
Országhatár bár szűkült,
emlékezés nem szürkül.
Elmosódik a határ,
jelenkorunk színpadán.
Nézzünk fel a kék égre,
áldást kérve e népre,
hogy felettünk mindenkor,
Béke Napja ragyogjon!
Schvalm Rózsa
Ömlik, szakad a zápor,
ernyő védelme páholy.
Szépség és iszony vegyül,
szívünk riadtan rezdül.
Függönyét vonja az ég
lassan változik a kép.
A borút derű váltja,