Az égbolt kékje bár rejtve még,
tavaszról regél a lenge szél.
Hajnalon szól már a nyitnikék,
visszhangját zengi a messziség.
Zsongás a föld alatt, föld felett,
kibújik, mi mélyen rejtezett.
Várja a napsugár mosolyát,
meleget árasztó fénycsókját.
Tar ágon aprócska rügy fakad,
zöld fűben szalad a hangyahad.
Tudja a természet a dolgát,
ütemet diktál a körforgás.
Felfogja-e vajh’ az értelem,
Isteni csoda, mi végbemegy.
Hitben ritkul a távlatok homálya,
kétely eloszlik, bizalom felébred.
Titkok mélyét az Ige szava tárja,
szíved érinti, átformálja lényed.
Golgotára nézz fel térdre lehullva,
a kereszt tövéné tedd le terhedetl!
Alatta rejlik Szeretet mély kútja,
újjászületést nyer benne a lelked.
Átkos örökséged tengerbe vetve,
mint Isten gyermeke élhetsz szabadon.
Őrködik feletted az Úr kegyelme,
vezérel mindvégig földi utadon.
Schvalm Rózsa
A Napot bíbor alkony koronázza,
estébe hullnak a sápadó fények.
Ezüst kapuját Hold udvara tárja,
égi planétán sugarai égnek.
Kigyullad sorban sok-sok kicsi csillag,
sűrű sötétség árnyait elűzi.
Föld felett béke szivárványa villan,
álmok mámorát éj csendjébe fűzi.
Éjfél hídján holnapba lép át a ma,
a múló időnek megadja magát.
Nyílik egy új nap jelen pillanata,
felhozza remény szép Hajnalcsillagát.
Schvalm Rózsa
( Javított változat)
Száguldó szél vad zúgását hallgatom,
suhan erdőn - mezőn át s az utakon.
Nyomán tiszta üdítően friss a lég,
elolvad a hó, talp alatt sír a jég.
Lassacskán a szél szellővé szelídül,
újjáéled a természet, felüdül.
Szabadulva zord, télbe zárt fogságból,
tavaszt hív már kismadár is az ágon.
Messze szállva, vígan hangzik éneke,
égre zengi , eljött a tél végzete.
Hallatára földre száll a napsugár,
Oly tiszta, oly szépséges,
a hófehér természet.
Látványa felemelő,
sejtelmes vonzóerő.
Hullva pelyhes könnyedén,
égi szép a földre ér.
Békét sugall a szívbe,
rejtett zugát érintve.
Elcsitul a lázadás,
mélységes alázatán.
Értve porszem lényegét,
térdre hull az önző én.
Mély álomból ébredés,
katarzis, új születés.
Megnyílik, mi Isteni,
szabadszellem hevíti.
Schvalm Rózsa
(2015-02-10)
Merülj el a csend mélységeibe,
hogy megérthesd a mindenség szavát!
Minden rezdülés rejtett üzenet,
megszólít csillagvilágokon át.
Magasba tekints, fel a kék égre,
hol a nap ragyog, s szórja sugarát!
Éteri hullámokon áttörve,
éltető melegét, árasztja rád.
S éltet számlálhatatlan életet,
melynek otthona e földi világ,
hegy, völgy, folyó, óceán és tenger,
ember, növény, s állat sokaságát.
Ó mennyi csoda, ami körülvesz,
Az ember magában - oly esendő,
korlátokba botlik az akarat.
Erőt veszít a forrástól távol,
Istenhez fordulva, sikert arat.
Hit egén reménység napja ragyog,
lélekbe éltető fényt sugároz.
Tárul, mi a szemnek láthatatlan,
megnyílnak végtelen távolságok.
Térben, időben falak ledőlnek,
értelmet nyer jelen és jövendő.
Nem céltalan ez a földi élet,
irányt szabott bölcsen a Teremtő.
Az út vége sem tűnik sötétnek,
A szó, mi tiszta forrásból fakad,
lelket érint, s a szív mélyére hat.
Jó talajból kihajt a drága mag,
szárba szökken, termést bőséggel ad.
Zengjen hát, túl völgyön, s hegyormokon,
szállva szabadon, mint béke szele!
Öröm lángja gyúljon az arcokon,
hit, remény - mi az élet értelme!
Fényében éjen át is Nap ragyog,
átölel szeretet sugarával.
Szívekben olvadnak jegek s fagyok,
töltekezve Éden aranyával.
Schvalm Rózsa
Fölöttem, bár felhő jár,
szikla hitem erőt ád.
Szembenézni, hogyha kell,
halál arca nem rettent.
Hatalma legyőzetett,
Golgotán megtöretett.
Fullánkja nem mérgezhet,
él az Úr, Ki védelmez.
Leszek földbe vetett mag,
tudom eljön majd egy nap,
új élet hajt rög alól,
mit végzet - már nem tarol.
Schvalm Rózsa
(2015-01-17)
Színpompás estélyit levetve,
vajon miről álmodnak a fák;
hófehér lepelbe öltözve,
szél ringatta téli éjszakán?
Álomképek tán - zordon őszön
át, virágos nyárba suhannak,
mikor még a friss harmat gyöngyöz,
s madárdallal csendül a hajnal?
Repüljetek álmok fellegén,
hol fények-árnyak játszadoznak!
Csizma alatt koppan még a jég,
az egek havat harmatoznak.
Schvalm Rózsa
(2015-01-08)
Szélben rezdül január,
ragyog egén napsugár.
Foltos, rongyos ruhája,
itt-ott havas lankája.
Kékje néha elborul,
szürke felhő átvonul.
Hullat néhány csillogó
pelyhet, ami olvadó.
Ám ne higgy a látszatnak,
cseppek jégbe záratnak.
Fagyba dermed az este,
holdfényt ölt fel reszketve.
Schvalm Rózsa
(2015-01-03)
Hol az igaz hit fénylik,
ege áttetszőn kéklik.
Felsejlik a reménység,
nem riasztja a mélység.
Kételyek közt nem inog,
nyílik szívben a titok.
Bizalom lángja lobban,
benn’ örök karácsony van.
Sugárzó fény, szeretet,
megolvaszt jéghegyeket.
Évszakokat átragyog,
nem oltják ki zord fagyok.
Schvalm Rózsa
(2014-12-12)
December vállán megül a homály,
szívek mélyén reménysugár dereng,
Karácsony szent üzenetén mereng,
fényre szomjaz a várakozó vágy.
Béke hírnöke, már eljött egykor,
bár ez a világ be nem fogadta,
kegyelemmel felénk fordul arca.
A szeretet mély kútja ki nem fogy.
Türelemmel szólít, hív még szava,
érinti, kit nem vonz világ zaja.
Fellobban benne igaz hit lángja.
Ragyog felette vezércsillaga,
cél iránt halad az útvonala.
Ködös, őszi reggelen,
fény töri át a homályt,
rám mosolyog kedvesen,
arcomra hinti csókját.
Sugarával körbefon,
égből hulló ajándék,
bearanyozza napom,
tovatűnik az árnyék.
Megváltoztak évszakok,
időfolyam hullámzik,
őszbe tavasz beragyog,
hárfáján a szél játszik.
Majd a tél is bekopog,
egy didergős hajnalon,
talp alatt hó csikorog,
jég virágzik ablakon.
Schvalm Rózsa
(2014-11-09)
Ősz van már, a fény halovány,
s hallgatag már a csalogány.
Alkonyon még tücsök zendül,
dallamára szellő rezdül.
Izzó arany a hold gömbje,
sugarat szór le a földre.
Árnyait az est vetíti,
ében leplét ég teríti.
Csillagszemek gyúlnak rajta,
sejtelmes a távol arca.
Véges simul végtelenbe,
hol dereng az Éden kertje.
Szférák mollja éjre hangol,
álomittas szív barangol.
Csodavilág kaput tárja,
beteljesül minden vágya.
Schvalm Rózsa
(2014-10-21)
Mögöttem az erdő,