Schvalm Rózsa blogja

Fehér ruhát sző az adventi álom,
át a gomolygó, szürke ködhomályon.
Gyertyaláng lobban, áttör a sötéten,
patyolatot ölt fel szív és a lélek!

A Karácsony boldog, szép ünnep legyen,
árad a földre az égi kegyelem!
Nyugalom, béke szálljon a világra,
segítő kezet leljen aki árva!

Ég – Föld Urának örömóda zengjen,
szeretet nyelvén szóljon minden ember!
Némuljanak el a háborúk, harcok,

Időben, térben tévelyeg a tél,
jégvirágról ma, az emlék regél.
Zúzmaragyöngy csillogott a fákon,
pelyhes - fehéren jött a karácsony.

Esthomályban harangok kondultak, 
ében égen csillagok kigyúltak.
Vágyakozva dobbant a gyermekszív, 
csilingelő csengő – vajh’ mikor hív?

Karácsony fénye

Nyitott szívben felragyog
tiszta fénnyel Karácsony.
Benne égi tűz lobog,
földre édent varázsol.

A tegnap kis Jézusa,
lett a ma hű pásztora.
Üres az Ő jászola,
kövesd Őt, Föld vándora!

Megőrzi kicsiny nyáját,
farkasoktól megmenti.
Elkószált, egy bárányát
sem engedi elveszni.

Vár a kilencvenkilenc,
míg megkerül a hűtlen.
Végre megvan a különc,

Tavaszt idéz…

Tavaszt idéz a fény,

azúrkék fönn az ég.

Csicsergő madarak,

a fák – jaj, kopaszak.

Szél jár az avaron,

mit kottáz, hallgatom.

Szösszenet, semmi más

de kedves, nem vitás.

Őszidőn átível,

dércsipkét fagy hímez.

Megborzong a lelkem,

dermed minden sejtem

Fölsejlik a remény,

s a hit, mi bennem él.

Tágul a láthatár,

eloszlik a homály.

Ott túl, van egy ország,

hol béke, biztonság.

Gyöngykapuja ékes,

Fájdalmasan sikolt, vért izzad az éj,

a gonosz lépte nyomán halál tarol.

Félelem szele száguld, dermed az ész,

a rettenet a szív mélyébe hatol.

Schvalm Rózsa

(2015-11-16)

Ó Európa, s benne szép Hazám,
lásd a Csillagot, amely Rád ragyog!
Világossága fénylőn átkarol,
halványulni ne engedd sugarát!

Schvalm Rózsa

(2015-11-10)

Várakozással teljes a lég,

halkan suhanva sóhajt a szél.

Az őszi fény reményt sugároz,

szirmot bontva rózsa illatoz.

Erőt árasztó, áldott napok,

égi ajándék reánk ragyog.

Uram, hallom távolból lépted,

ó jöjj, ó jöjj, mint megígérted!

Lásd, hogy háborog, zúg a tenger!

Örvénylik a mély, hajót elnyel.

Szavadra csitul vihar, veszély,

előtted térdre hull a kevély.

Schvalm Rózsa

(2015-11-06)

Fényragyogással jött a november,
hullat a fákról színaranyat.
Létről, halálról mereng az ember,
megállni késztet a pillanat.

Mécsesek lángja lobban réveteg,
nyugalmat, békét sugall a csend.
Könnyeket fakaszt az emlékezet,
egy kedves arc mosolya dereng.

Kezdet és vég a levegőben leng,
térben – időben korlátot szab.
Száguldva suhan felettünk a perc,
múlt tegnap a hant alatt porlad.

Kőkemény a büszke szív,

gerjesztik önző vágyak.

Gyűlölet lángot hevít,

körötte sötét árnyak.

A nagy hazug vezérli,

ki volt hajdan fény fia.

Istent vágyott felérni,

s lett a gonoszság fia.

Ki embert bűnre csábít,

hamisság a  fegyvere,

Csalárd szavakkal ámít,

hogy a rosszra rávegye.

Mint ordító oroszlán,

a világban körbejár.

Megtorpant a Golgotán,

látva Ég –  Föld Krisztusát.

Kőszív helyett hússzívet,

Aranyba simult a tegnap smaragdja,
ősz varázskeze bíborral árnyalja.
Bár könnyeit hullatja folyvást az ég,
mégis - mégis, oly szép, édeni a kép.

Az esőcseppek csillogó gyöngyszemek,
fák koronáját díszítő ékszerek.
Ha majd végre a napsugár felragyog,
szivárványszínt festenek az angyalok.

Szélkeringőzve sok – sok levél táncol,
búcsúrománccal vidám kedvre hangol.

Őszi tájra ömlik a fényözön,
áttetszően tiszta az égi kék.
Szellő rezzen, zizzen a falevél,
földre lehullva csendben elköszön.

Lelket érintő, fájdalmasan szép,
ahogy színt vált a világ köröttem.
Hűtlen szálltak az évek fölöttem,
lábam roppanó, dús avaron lép.

Elmúlás felé, mint az őszi táj,
de szívemben hit s a reménység él.
Út végén tudom, reám az Úr vár.

Kóbor cica ballag felém,

olyan csapzott, ványadt szegény.

Szívem dobban, úgy sajnálom,

reggelivel megkínálom.

Nyújtom felé két kezemmel,

de neki az én ujjam kell.

Belé harap, meg is karmol,

vérem fröccsen, abból majszol.

Ej te cica, túl mohó vagy!

elijeszt’lek bús jajszóval.

Nem vagy veszett, azt remélem,

e kalandot tán túlélem.

Schvalm Rózsa

 (2015-09-29)

Földi vándor, Őrá nézz,

Ki kész volt halni érted!

Fogadd el Szent Szerelmét!

Ő a megmentő vérted.

Az éjszaka, bár sötét,

fény dereng hajnalon.

Elűzi gond özönét,

reád reményt harmatoz.

Szívedben a hit ébred,

láthatatlan kéz ölel.

Bizalom tölt el, érzed,

Isten hozzád oly közel.

Tied már az égi kincs,

ragyogóbb a gyémántnál.

Mi drágább, e Földön nincs,

eljött, Akit rég vártál.

Schvalm Rózsa

( 2015-09-24)

Ma belépett az ősz,

tisztán, azúrkéken.

Homlokomon redőz,

hullnak ezüst fények.

Átölel csendesen,

mint kedves, jó vendég.

A kezem megremeg,

itt vagy hát, üdvöz’légy!

Megérint szellője,

rezdül a falevél.

Színt kever festője,

szorgalmas aranykéz.

Fény – árnyék játéka

bűvöli el szemem.

Jólesik a séta,

zöldpázsit fövenyen.

Schvalm Rózsa

(2015-09-01)

Az Isteni Szeretet
tér'- időn átragyog.
Pecsétje a kereszten
szenvedett fájdalom.
Váltságunkért drága vér
hullott a Golgotán.
Rá téve a bűn terhét,
áldozta egy fiát.

Ha elfogadom hittel;
Krisztus értem élt, halt,
s befogadom nyílt szívvel,
örök-lét reményt ad.
Magasztalom mindenkor
Ég - Föld nagy Királyát.
Ki halálon győztes volt,
árasztja áldását.

Schvalm Rózsa

(2015-08-06)

Régi nyár

Emlék’imben virágzik a régi nyár,

feslő szirmait ezer színben bontja,

balzsamillatát bódítóan ontja,

sugarait pazarló kéz hinti rám.

Vissza – visszatérő e csodavilág,

tarsolyában a múlt kincseit hozza,

elmerengni jó benne álmodozva,

távlatokból dereng egy ifjú titán.

Borús hangulattal ébreszt a jelen,

égbolton vonulnak szürke fellegek,

az a régi nyár - messzeségbe tűnt el.

Utamat egyre fáradtabban rovom,

barázdát szánt az idő homlokomon,

Csendet sóhajt az este,

földre hull a Hold selyme.

Lágyan szellő lengedez,

érintése kellemes.

Égbolt ében mezején,

fények gyúlnak szerteszét.

Árny vetül a lomb alatt,

amott egy cica szaladt.

Merengve a csend ölén,

sűrűsödik a sötét.

Megborzong a magányom,

kísér, mint hű barátom.

Megszólít egy belső hang;

elnémítja a panaszt..

Nézd, a világ háborog!

Benned béke, nyugalom.

Csillag ragyog felettem,

fénye gyúl a szívemben.

Szívet, lelket szólít meg a csend,

mélység  magasság benn’  összecseng.

Tér – idő egységbe fonódik,

távok közt  határ elmosódik.

Felhangzik szférák lágy zenéje,

áthatja szeretet mélysége.

Szív megnyílik, kattan a zárja,

Isteni  Szó titkát kitárja.

Nincs az a kincs, mi drágább volna,

ha lelket érint igaz volta.

A teremtő kéz átformálja,

új emberként néz a világra.

Schvalm Rózsa

(2015-07-20)