lnpeters blogja

SZÁZHATVANHATODIK RÉSZ

Tehát:

v     A költő lehet felelőtlen, de a társadalomnak el kell tartania, és csodálnia kell őt?

Ezek szerint a költő esetleg valamiféle – celeb?

Erre a kérdésre egyáltalán nem könnyű a felelet.

Ha bárkit megkérdezünk, elsőre valami olyasmit felelne, hogy a kettő nem tartozik egy dimenzióba, de ez nem ilyen egyszerű.

Mi a líra?

Talán bizony ködtakarós,

Iszapszürke,

Kócos, borzas

Szóözön?

Tiszta szónak,

Olvasónak,

Magyar múltat folytatónak

Talán vissza se köszön?

Vagy esetleg

Mesterséges,

Émelyítő

Füsttömeg?

Sárban csúszik,

Se ritmust,

Se igaz utat

Nem követ?

Ez lenne talán a líra?

Műkoszorú üres sírra?

Dadogó, petyhüdt halandzsa?

A sátán koszlott bakancsa?

Mákonyok gerjesztik csupán,

S nem műveli, csak sarlatán?

HARMINCHATODIK RÉSZ

Az 1556-os esztendő elején járunk, mindenki tudja, hogy Szigetvárt ebben az évben újabb támadás fogja érni. Ennek ismeretében vessünk még egy pillantást az előbbi táblázatra:

Zeng a Tavasz,

Tűz a Nap,

Testesül az álom;

Nyári Jövő duruzsol már

Ezernyi virágon.

Éled a Hit,

Kék az ég,

Mosolyog a Béke,

Önbizalom a világnak,

S az Embernek éke.

Kacag a szél,

Zöld a fű,

Virágok dalolnak,

A pirosló hajnalokból

Integet a Holnap.

Egy jelenlegi, kazalnyi díjjal rendelkező kanonizált költőnagyság néhány évvel ezelőtt megállt a Veres Pálné utca 36. előtt. Elnézegette Vitkovics Mihály szép emléktábláját.

- Látod? – kérdezte az ismerősét.

- Mi benne az érdekes?

- Vitkovics Mihály. Sokkal jelentősebb vagyok nála. Vajon az én házamon lesz tábla, ha meghalok?

- Lesz!

- Ugye, ugye. És mit írnak majd rá?

- Szoba kiadó!

Tavaszi fák virágsátra

Szegélyezi az utat,

A lelkünkben újjáéled

Az Élet,

S a Feladat.

Vidám szellők portyázgatnak

Ébredező utakon,

Kitartásért, helytállásért

Szerelem

A jutalom.

Magához tért az öreg Nap,

Sugarait ontja már,

Aki ilyen szép tavaszban

Élni nem szeret:

Szamár.

Tavaszi fák virágsátra

Enyhe szélbe bólogat,

Lelkesedést követel már

Az Élet,

S a Feladat.

SZÁZHATVANÖTÖDIK RÉSZ

Hideg szélben  gólyahang,

Tétován szól a harang.

Mélabúnk negyven arasz,

Késlekedik a Tavasz.

Hallja a Nap a szelet,

S hideg kézzel integet.

Hideg szélben gólyahang,

Pöröl érdem meg a rang.

Komor szellő méreget

Kultúr-skizofréneket.

Nyegle reménytelenek

Raja díjjal enyeleg.

Hideg szélben gólyahang,

Bajra vágyik a bitang.

Misét játszik a duda,

Bölcset oktat a buta.

Csalánt újít a berek,

HARMINCÖTÖDIK RÉSZ

A pécsi bég 1555. december huszadikán írott levelét a kanizsai katonák egy portyája elfogta. Parancsot tartalmazott a török főtisztek számára, hogy minél hamarabb végezzenek a Dél-Dunántúl meghódításával.

A levélben foglaltak megismerése fokozta a kanizsaiak és a szigetváriak éberségét.

Ismét meg kell állnom egy pillanatra.

Kárörvendőn fúj a szél,

Bennünk lappang még a Tél.

Lusta, vén felhősereg,

Reménykedik a hideg.

Túl az Álmaink felett,

Gyürkőzik a Kikelet.

Hazug jóslat ingyen él;

Bennünk rejtőzik a Tél.

Pesszimista egyveleg

Zaja fülünkbe pereg.

Túl az Álmaink felett

Idő könnye szemereg.

Amíg reményünk henyél,

Bennünk él tovább a Tél.

Rí a kényes homlokú

Luxus-pesszimista bú.

Rossz számítgatás marad

A Feltámadás örömünnepén,

Amikor elcsitultak a szelek,

Kell-e még a világnak

A Remény?

Kell-e még a Hit?

Kell-e Kikelet?

Kell-e még Isten?

Kell-e Szeretet?

Vagy Isten nélkül?

Reménytelenül?

A tömegben szorongva?

Egyedül?

A Feltámadás örömünnepén,

Amikor újjáéled az erő,

Kell-e még Tavasz?

Kell-e még Jövő?

Tavasz van újra,

Fent a Nap ragyog;

Vén körtefánk is virágzik,

Éppen úgy, ahogy tavaly,

Ha parancsot ad az Élet,

Hátrál a bú, meg a baj.

Tegnap Gyulán még havazott,

Zúgnak a hideg szelek,

De nyílni kell a virágnak,

Ha Kikelet közeleg.

A nagyságos pesszimizmus

Befolyása itt kevés;

Létezik még a világban

Kötelesség, küldetés.

Prológus

Ránk marad annyi tulajdon alig várt ó hagyatékul

s kezdeteink örökét örökölni nagyon fura érzés,

mint, amiképpen az ős-eonokban az őseim éltek:

Küzdöttek jogokért s egymásért is hadakoztak!

Életet áldoz a harc, tusa, irtó háborúzások.

Emberölés csömörében az áhítat egy menedéke:

Béke-igény szüli meg szelídeknek a lelkesedését,

ösztönöket kiszorító nagy hatalommal a Béke!

Béke teremti az értekezést, a baráti megértést.

Létfeltétel a béke, amelyre felépül a város!

Elizabeth Barrett Browning:Portugese sonnet XLI

I thank all who have loved me in their hearts,

With thanks and love from mine. Deep thanks to all,

Who paused a little near the prison-wall

To hear my mimic in its loudest parts,

Ere they went onwards, each onto the mart’s

Or temple’s occupation, beyond call.

SZÁZHATVANNEGYEDIK RÉSZ

Ez a kérdés már a magyar költészet hajnalán is felvetődött. Janus Pannonius a Galeotto Marzióhoz írt elégiája utolsó sorában így felelt rá:

 „Mert hívő ember költő nem lehet!”

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a költő nem lehet vallásos. Azért kell ezt megjegyeznem, mert van ilyen ostoba vélemény (is).

Ameddig álmodni merünk,

Addig fontos az életünk.

A valóság – porsivatag;

Élet az Álomhoz tapad.

Az entrópia nem teremt,

Álomból fejlődik a Rend.

Ameddig álmodni tudunk,

Jövőt addig alkothatunk.

Boldogságot nem hoz létre

Az anyag önfejlődése.

Jobb világra ébred egyszer

A bölcsen álmodó ember.

Ameddig álmodni merünk,

Szerelemre addig lelünk.

A hitetlen éber járom

Halál;

Az Élet – csak álom.

HARMINCNEGYEDIK RÉSZ

Mi történt?

Megérkezett a katonák hosszú ideje elmaradt zsoldja. A kiéhezett, lerongyolódott emberek fellélegeztek, izgatottan gyülekeztek.

Csakhogy…

A pénz felháborítóan kevés volt, töredékét sem fedezte a hátraléknak. A kamara még azt se fizette ki, amit a kapitány a saját pénzéből előlegezett a katonáknak. Kerecsényi kapitánynál betelt a pohár.

„Ez semmi, ez nem fizetés… Őfelsége lássa, hogy kit küld ide a várba, mert én bizonnyal tovább nem tartom.”

Ócska, vén buszunk, az Idő

Néha rohan,

Máskor áll,

Árnyas halál-stációknál

Pár utas mindig leszáll.

A legrégibb Barátom is..

Szerdán temetik talán…

Jó ember,

Férj,

Apa voltál;

Béke Veled,

Matyikám…

Huszonöt éve láttalak,

Robogott a busz velünk;

Következő életünkben

Talán…

Jót beszélgetünk.

Ócska vén buszunk, az Idő,

Hegyeken és völgyeken;

Elmarad a megélt Élet,

Jön a Hit,

S a Bölcselem.

Valamikor a XV. században a pápai hadak Anconát ostromolták. A város védői makacsul kitartottak, nagy veszteségeket okoztak a támadóknak.

A fegyver, amit a védők mesterien alkalmaztak, a kézi ágyú volt, azaz a puska. Alig hasonlított mai utódaira. A legtöbbje csak ormótlan vascső volt, és gyújtózsinórral sütötték el.

Gyász felidézi az Elhunyt élete fényeit, árnyát.

Gyászban az Eszme találkozik össze a lelki egésszel,

mit kisugároz a képzeletünkből a sok közös élmény

elszigetelt sokasága, a régi letűnt fiatalság

képeinek, mit a létszakaszoknak a filmje vetíthet.

Jóakarattal adom ma az enyhe tanácsot: Ügyelj rá!

elszomoríthat a gyásznak az eszmei volta, de mégis

gyászdalod áldja szülőd, aki boldogan élni kihordott!

Lelke maradjon örökre körötted ügyelni családod!

Gyászteli áldozatunk szomorú, komor ünnepe: Búcsú!