lnpeters blogja

Továbbra is csak a Szép;

Ami természetes, ép.

Család, Szerelem, Haza;

Meg az Isten igaza.

Továbbra is csak a Jó;

Amíg élek: Anikó.

Valahol Kijev környékén egy szovjet alakulat hazatérését ünnepelte a lakosság 1945 őszén. Nagy volt az öröm, rohantak a szülők és feleségek, alig várták, hogy lássák a harcokat túlélt férjet vagy fiút. A gyerekek sikoltozva szaladtak a katonaruhában hazatérő apák elé.

A hadiözvegyek és hadiárvák otthon maradtak, még az ablakokat is magukra csukták. Vad fájdalmukban nem akarták a mások örömét látni.

A leszerelő bakákat tüstént megrohanta volna a rokonság, de a karhatalom megakadályozta. Előbb az ünnepség, utána ki-ki mehet haza a családjához. Sora van mindennek.

Méltóságos Hülyeség

Világot kormányoz,

Vezet rózsaszín piacú

Vész-utópiához.

Globalizált édenek

Jönnek akol végett,

Ott majd a sok kevert egyed

Haszonelven béget.

“- Gyerünk hát, gyermekeim!” -

Szól a Tőke néne. -

“Mostantól nem szaporodni,

Keveredni kéne!”

Méltóságos Hülyeség

Kegyelmes uralma;

Alkalmatlan, rossz vezetők

Aranykora van ma.

Bürokratikus agyaknak

Kedvez a mű-végzet;

Egyént és felelősséget

TIZEDIK RÉSZ

Szélfarkast reggel óta sehol sem láttuk, de ennek nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget, mert az utóbbi időben gyakran nyoma veszett. Apám délelőtt Yarim doktor kíséretében kijött a parkba egy rövid sétára. Hosszú idő óta először.

Ekkor érkezett meg a Tengerasszony kormányosa. A derék ember az emlékezetes asztlanti út óta mindenkinél jobban tisztelte apámat, és soha, egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy háláját kimutassa.

SZÁZHETVENHETEDIK RÉSZ

A líra feladata az emberi lényeg, a belső emberi tartalmak kifejezése. Ez nem anyagi, nem kézzelfogható. Nem is piacosítható. Valami más, több attól.

Lusta felhők jönnek-mennek,

A kék Ég marad;

Néha mégis azt gondolom:

A világ halad.

Egyszer mindig eltűnnek a

Komor fellegek,

Akármennyi van belőlük;

Élni még lehet.

Egyszer elfagy, másszor megint

Virágzik az ág,

Lassan cammog előre a

Tohonya világ.

Lusta felhők jönnek-mennek,

A kék Ég marad;

Rossz anyagi haszonelvből

Hit sosem fakad.

Piacok rózsaszín egén

Feltámad a szél;

Tőke kacag, Isten pedig

Csendben mendegél.

NEGYVENHATODIK RÉSZ

Horváth Márk tehát úgy döntött, tovább védelmezi a várost, amíg csak lehetséges, az utolsó pillanatig.

Ha az egykori Szigetvár térképére nézünk, igazat kell adnunk neki. szánjunk rá azonban néhány percet, gondoljuk át, mit kellett mérlegelnie a várkapitánynak.

Mi szólt a város védelme mellett, és mi ellene?

Vegyük sorba!

A város védelme ellen:

Isten mustrája a Nyár,

Szépség-seregszemle;

Teremthet-e szebb jövendőt

Az Ember szerelme?

Kék nótát dalol az Ég,

A Jelen esendő;

Fontos dolgokról fog-e majd

Szólni a Jövendő?

Szabadság és Igazság

Perdül majd az élre?

Nem futnak-e a dolgok a

Jövőben is félre?

Isten mustrája a Nyár,

A Jövendő érik,

Vannak, akik szabotálják,

Vannak, akik élik.

Zöld muzsikát zeng a föld,

Virágillat éled,

Minden Nyáron szűz leányként

Hogy a szegedi egyetemen József Attilának Horger Antallal súlyos incidense volt, mindenki tudja. Arról azonban sokkal ritkábban esik szó, hogy a költőnek Horváth János is a tanárai közé tartozott.

Horváth János, a kiváló konzervatív irodalomtörténész Gyulai Pál tanítványa volt valamikor, de legendás szerénysége saját egyéniségéből fakadt. A korban kötelező “neobarokk” megszólításokhoz sem ragaszkodott, nem kellett méltóságos úrnak titulálni. Mindenkinek “Horváth úr” vagy “tanár úr” volt. Ennek jelentőségét ma már nemigen értjük, akkor feltűnést keltett.

Meghitt, napos névünnepen

Éltem könyvét előveszem.

Volt már ötvenhárom telem;

A kenyerem javát eszem.

Jutott daróc,

Puha kelme -

Éltet Anikóm Szerelme.

Minket a Lét együtt ringat;

Felneveltük Lányainkat.

Tömérdek munka, alázat

Adott nekünk kicsi házat.

Meghitt, napos névnapomon

Éltem könyvét lapozgatom.

Műanyag, hamis kánonok

Szavaira mit sem adok.

Vers a világ anyanyelve,

De nem kisütve, felszelve,

KILENCEDIK RÉSZ

Képzeld el, hogy bújócskát játszol két, nem egészen jóindulatú partnerrel a tömegben. Játszótársaid éppúgy lehetnek csecsemők, mint aggastyánok; bármilyen kort, alakot, bőrszínt magukra vehetnek, s rendszerint meg is teszik. Mindig a legváratlanabb pillanatokban toppannak eléd. Ráadásul ez a társasjáték évezredekig tart. Körülöttetek a statisztéria állandóan változik. Nagyjából így voltam én Napsárkánnyal és Szélfarkassal.

SZÁZHETVENHATODIK RÉSZ

Ez a jelen és a lehetséges jövőbeli költészet talán legfontosabb kérdése, a líra továbbélésének alapvető problémája. Ezért nem lehet eleget ismételni.

Lehet-e a költészet – profán?

A kérdésre megnyugtatóan csak akkor válaszolhatok, ha legalább vázlatosan tisztázom, honnét is jött, és mit jelent a líra profanizálódása.

Eső hull szomorú nyárba;

A tiszta szó mindig árva.

Közömbös a korán kelő;

Halandzsánál a túlerő.

Sárrá foszlik a barázda;

Eső hull szomorú nyárba.

Eső esik komótosan,

Minden por sár felé rohan.

Múlt száll a Jelennel pörbe;

Idő hull a szomjas földre.

A délután fonnyadt, kába;

Múlt hull a jelen sarába.

Esik eső szemerkélve;

Mintha Isten sose félne.

Maga is csak ember lenne,

Ha eleve elrendelne.

NEGYVENÖTÖDIK RÉSZ

Kritikus pont rögtön az ostrom legelején. Nyugaton kisebb probléma miatt is adtak fel erődöt, Szigetvárnál erősebbet is.

Itt erről szó sem lehet.

Sokat írtak már arról, hogy a magyarországi várakat a rosszul felszerelt és még rosszabbul ellátott magyar végvári katonaság micsoda halálra szánt fanatizmussal védelmezte. Azt is gyakran leírták, hogy miért: a megcsonkított, darabokra szakított hazának egyetlen apró részét sem akarták az ellenség kezére engedni.

Panelből jöttünk egykoron,

Talán ezer éve,

Színes virágokkal virít

Kertünkben a béke.

Csend terül az udvarunkra,

Mint egy puha párna,

Gyorsan elfeledtük, mi a

Lépcsőházi lárma.

Meghitt a ház, ha meg szabad

Levegőre vágyunk,

Vén körtefánk árnyékában

Enyhülést találunk.

Panelből jöttünk egykoron,

Vágytunk házra, kertre,

Anikóm mosolya, keze

Otthonná szentelte.

Riedl Frigyes egyszer valami budapesti társaságban nem térhetett ki egy bemutatás elől.

Előkelő, jó összeköttetésekkel rendelkező író vizitált előtte. Az illető arisztokrata körökben mozgott, de roppant gyenge író volt. Sőt. Plagizátornak ismerték. Éppen per folyt ellene szellemi érték eltulajdonítása miatt.

Ráadásul a legutóbb megjelent könyve sem volt eredeti. Valami csóró író kéziratát megvásárolta, és a saját nevén publikálta. Nyílt titok volt.

Tán a fogyasztás ad

“Jobb életet”?

Lehet,

Ha Isten nincs,

Az erkölcs egy faló,

S a gazdagság a legfőbb földi jó.

Csak azt találhat jót,

Egy jobb valót,

Aki körbefutja a földgolyót?

Ha földi létem kába,

Varrjam magam más országok nyakába?

Mi tisztességes,

Külhonba szaladni,

Vagy megpróbálni embernek maradni

Odahaza?

Miért nem futottak az Egriek,

Miért maradt meg a helyén Dobó,

Ha futni jó,

S a Becsület külföldre futható?

NYOLCADIK RÉSZ

Szélfarkas felmutatta a varázsló jelét, mire az építmény forgása lassult, majd teljesen megállt. Még mindig változtatta alakját, de már nem volt a forma az emberi szem számára követhetetlen. Talapzata ijesztően hasonlított egy hatalmas, undorító, úszóhártyás madárlábra. Sóbálvánnyá merevedve álltam meg, de Szélfarkas megragadott és bevitt a baljóslatú építmény belsejébe.

SZÁZHETVENÖTÖDIK RÉSZ

A polgári társadalom természetéből logikusan következik, hogy a szemlélet a kézzelfogható anyagi dolgok irányába tolódott el, és ezzel összefüggésben a szakrális a profán erősödésének hatására visszaszorult, helyenként még el is torzult.

Természetesen a világ minden részében nem tudott tökéletes egyeduralomra jutni a profán, de azon területekre is erős hatása van, ahol még tartja magát a szakrális.

Érettek vagytok
“Hivatalosan”;

Álltok még félig-érett-hamvasan,

Vágyaitok a Jövőt csipkedik,

S a bevégzett Múlt

Elpityeredik.

Felborzolja tollait az Idő,

Ígér hetet-havat, hogy higgyetek,

Hogy a felnőttkor gombnyomásra nyílik,

És Ti máris

Érettek lettetek.

A közös munka immár véget ért,

Lement a függöny,

Vigyorog a Nyár;

Vajon Rátok mi vár?

Csörgősipka?

Nemezkalap?

Talár?

Ti örökké bájos

Éretlenek,

Isten legyen örökké