Blogok

Ősz-anyó Szürke-Mo ma nagyon boldog.

Kezébe simul egy apró  gyermek kéz

olvadoznak ráncai a vénnek, s megerednek öröm könnyei...

Csodás az élet, barackvirágzáskor

 bambuszrügyeken cseppek botladoznak

keresztutaknál nem várt találkozások, új reményeket hoznak...

Szép unokám, add rám legszebb köntösöm

föld-anyánknak ma kijár a tisztelet

veled én is boldogságba öltözöm, szeretve óvom gyermeked...

Ősz anyó, Szürke-Mo messzire tekint

ismeri a földnek féltett titkait

Hat napja már,

hogy a halál

megmarkolta szívem,

s míg feküdtem az intenzíven,

igaz barát

aggódó szavát

hozta felém az éter

gyógyító elixír gyanánt.

Most itt vagyok széles mezőn,

hátam mögött a rettegéssel,

bár érzem már újult erőm,

nem tudhatom, mikor ér el,

a Nap fényén mikor int át

a holtan lehulló pacsirták

zuhanása a barna rögre,

a nem-lenni-tudat, az eltűnni örökre.

Ekkor ismét megszólal az éter,

zsugorodik több száz kilométer,

Az utolsó nyári napon

Felhők függnek égi falon.

—

A Nyár – forró emlék-halom;

Csak az emberség hatalom.

—–

Újabb nyarak, újabb telek,

Lét az Idővel enyeleg.

—–

Az utolsó nyári napon

Árnyék suhan az ablakon.

—-

Ha akarjuk, a Múlt – erő;

Belőle épül a Jövő.

—-

Vagy kapaszkodni és félni;

Vagy elengedni, és – élni.

—-

Nyár-szikrát dajkál fenn az ég;

Az Élet szép felelősség.

—–

Az utolsó nyári napon

Sorsom fejét simogatom.

——

Chun- Mei esernyőket árul.

-Bár messze még a monszun ideje,

és meg sem szakad az ég errefelé soha-

Jó szemmel nézik nagy igyekezetét...

Hasznos dolog az ernyő, megvéd a nap tüzétől is...

Chun-Mei rizsszalma kalapot visel,

Ősz anyó, Szürke- Mo unokája jött ma el.

Méz-sárga pillangók követték könnyű táncát.

Áttáncolt fél kantonon, s mint gyenge őz szökell.

Hófehér arcán szerelemnek pírja éled

Zöld rizsmezőkre az ég, boldog álmokat sír.

A Nap, szivárványhidat ível a lány fölé.

Ott lenn, a teraszok alján várja szerelme.

Szól Ősz anyó Szürke- Mo;nézd, mily szépek! S e föld,

összeköti éltük, mint kalászt a dús szemek...

Rizsszalma kalapjába belekapott a szél.

Ében haja utána szállong, vele szalad

Mysty Kata
Bujkál a nap...

Aranylik bennünk még a nyár,
bujkál a nap játszi kedve,
- Felénk tekint sok titkos ág -
köztünk jár még epekedve.

Lenge nyári szél legyez,
Kacsintva int az ősz felé,
Tavaszt váró szeme csillog,
De jégbe zárt szívében tél.

Életem a kertem, bár keskeny és kurta,
egy undok vakondok össze-vissza fúrta.
Halmokba tornyozva az omlós talajt ott,
ahol még a tegnap zöld saláta hajtott.

Tetemre hívtam őt a kerti kapával,

Ne jöjj hozzám, ne nézz e kútba!

Varangy bámulna vissza rád.

Én vagyok az. Belehullva

kortyolgatom már a halált.

E rám zúdult iszonyú csöndbe

belerikkant egy-egy madár.

Harangszó hoz delet a földre,

minden kondulása halál.

Lábujjhegyen oson az este.

Bekeríteni felvonul.

A küzdőnek véres eleste

sírt jelöl végső otthonul.

Mi lett a sok jó barátból?

Megtagadott egyik, másik.

Hull szememből néma zápor,

alattam mély gödör ásít.

2012 május

Most ugranék a történetben, drága Jane.

Ettől kezdve a török Magyarország nyugati részébe vonult, mi meg hol a nyomába szegődtünk, hol hátráltunk előle. Már nemzetközi hadsereg voltunk, velünk a bádeni őrgróf, a württembergi herceg, és ki tudja, hány európai előkelőség – meg egy erős francia alakulat. Együtt szégyelltük magunkat a visszavonulás miatt.

A török fékevesztetten pusztított, naponta láttuk az égő magyar települések lángját. Komor, rossz hangulatban meneteltünk hátrafelé. Egészen a Rába folyóig.

Szeretlek, hogyha fú a szél,

szeretlek, hogyha tűz a Nap,

szeretlek, hogyha jő az éj,

szívemben lüktet, forr a vér,

mindig csak téged vártalak.

Szerelmem ad majd hűs esőt,

cseppjével oltva szomjadat,

s ha fázol, langyos keszkenőt

lehelek rád majd selymezőt,

rőtszínű, lomha fák alatt.

Szerelmem őrült szenvedély,

félek, mert sírni láttalak -

hogyha vashitem elvetél,

s harangot kongat penge tél,

akkor is téged áldalak.

Az a csend, a néma torok,

ahogy levegő után kapkodott!

A falak közt vibráló fájdalom,

hogy elmegy, vissza nem hozhatom.

Az okoskodás, az akarat,

hogy így vagy úgy tán itt marad.

De végtére is megbénul az elme,

itt már az Úrnak sincs kegyelme.

Az asszonyi jajveszékelés,

az örök, a végső veszteség

fölött, s bennem a lélek csak vakog,

mert már vigaszt sem nyújthatok.

Folyóparton ért utol
a könnyű léptű est,
amíg a lenyugvó Nap
fodrára bíbort fest,
a kezed keresem.

Némán hömpölyög tova
a messze tartó ár,
egy csobbanás sem reszket,
az alkonyat még vár,
hogy megtaláld szemem,

összefonni sugarát
kimondatlan vággyal,
egy felszakadó sóhaj
csillagokhoz szárnyal.
Mert itt vagy mellettem:

érezhetem örömét
tested melegének,

Kilencvenegyedik rész

Annak idején Simonyi Imre sommásan azt mondta az éppen akkor zajló rendszerváltásra, hogy az csak gengszterváltás. Mindenki óvott a rendszerváltással kapcsolatos illúzióktól. A néhai költő világéletében a hatalom üldözöttje volt, gyanús személy, és nem tetszett neki, amit rendszerváltás címszó alatt látott. Azt gondolom, Simonyi fején találta a szöget, a gengszterváltás kifejezés jól jellemzi azt, ami történt.

Jajongva sír az őszi szél,

hiába már a vad heve,

meglopta őt a nyári éj,

rőt szíve ebbe halt bele.

Mi is így sírunk; csendesen,

befelé folynak könnyeink,

harmatos cseppjét elcsenem,

lelkemben fájó gyöngye ring.

Édenünk férge húsba mart,

hullunk, mint fáról szilva, le

- szeretni szívünk úgy akart -,

vajon a sírunk írt ad-e?

Nyárutó – szomorú tánc,

Esti eső-rumba,

Vonul már az idei Nyár

Idő-múzeumba.

——

Míg élt, izzó trónja volt

A kánikulának,

Holtan marad mindörökre

Emlék-múmiának.

——

Eső mossa végleg el,

Hull a könny a sárra,

Visszaveszi birodalmát

A hajnali pára.

—–

Nyárutó – szomorú tánc,

Megtelik az árok,

Bánatos földön kopognak

A realitások.

—–

Szikrázó idő-ekék

Hosszú nyomot vágnak,

Emléket állítanak a

Szólásszabadságnak.

—–

Holnap már messze jár

Fátyolos fényben ébred a reggel,

Nap korongja is álmosan kel fel.

A madarak dala  csendesebb már,

távolodik lassan a meleg nyár.

Ma még itt van, holnap már  messze jár,

a sok vándormadár mind vele száll.

Szellő hárfáján zeng őszi nóta,

búsan hervad már a tearózsa.

XIV. RÉSZ

Miért van fegyver Maglianinál? Elsőre ezen még csak fel sem akadunk, de minél tovább vizsgáljuk, annál problematikusabbnak tűnik.

Bethlen itt is remekelt. Egy árva szóval sem említi itt a töltött fegyvert, sőt látszólag egyáltalán nem említi. Csak sokkal később, Magliani meséjében bukkan fel a fegyver:

„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó,”