Finitá

Az a csend, a néma torok,

ahogy levegő után kapkodott!

A falak közt vibráló fájdalom,

hogy elmegy, vissza nem hozhatom.

Az okoskodás, az akarat,

hogy így vagy úgy tán itt marad.

De végtére is megbénul az elme,

itt már az Úrnak sincs kegyelme.

Az asszonyi jajveszékelés,

az örök, a végső veszteség

fölött, s bennem a lélek csak vakog,

mert már vigaszt sem nyújthatok.