H.Gábor Erzsébet
Smaragd szemed
Smaragd szemed, te szörnyeteg,
reám szegezted már megint -
hogyan bírom ki, mondd e kínt,
hogy küzdök újra meg veled?
Szuronyhegyed ma felhasít,
cibálja, tépi szívemet,
zokogok, mint egy kisgyerek,
szenvedni újra megtanít.
Kétkedést ültet énbelém,
harcolni hív az értelem,
karmolva küzd az érzelem,
húsomba váj e „rémregény”.
Képzelet szülte, semmi más,
H.Gábor Erzsébet
Tudod kicsim
Tudod kicsim, anyád egy furcsa létben él,
lelkemben dal fakad, ha kinn a szél zenél.
Mintha egy angyal bont'ná selymes szárnyait,
simítva rám az éden édes álmait.
S minthogyha ünnep lenne minden alkalom,
bársonyba öltözik a szó az ajkamon,
s szélhárfa húrjain a dal, ha útra kél,
a hangok tisztasága mindig célba ér.
Muzsika kútja nélkül szomjas bú sodor,
virágom színes szirma fagyba gyűrt fodor -
H.Gábor Erzsébet
Száraz ágon varjúpár
Száraz ágon varjúpár,
emlék csak a sarjú már,
zsenge hajtást enni jó,
jó lenne egy szem dió!
Ó, de kár,
ó, de kár!
- károgja a varjúpár.
Nincs eledel, semmi sincs,
hogy bírnak ki ennyi kínt?
Hűtlen a nyár, messze már,
csoszog a csősz, erre jár.
Ó, de kár,
ó, de kár!
- károgja a varjúpár.
Zsákot cipel - de nehéz!
leteszi és belenéz,
kukorica jó, szemes,
H.Gábor Erzsébet
Térj haza vándor
Térj haza vándor, látod az útnak nincs soha vége,
otthoni illat vár idebenn hű hitvesi házban,
vesd le a sárost, itt van a hószín, bújj bele végre!
Rosszra ne gondolj már csak a vágyott jóra, a szépre.
Várlak a meggyúlt gesztenyeszínű alkonyi lángban,
ünnepi díszben, lázölelésű asszonyi vágyban.
Küzdve a csábos, csalfa szerelmű ördögi kéjjel,
mentve a múltunk angyali szárnyon messzire szálltam,
H.Gábor Erzsébet
Őszi sanzon
Egy kávézóban vártalak,
kinn rőtszín avar illatolt,
mint szirmot bontó új tavasz,
az égbolt olyan tiszta volt.
A régi, fáradt zenegép,
egy sanzont dúdolt szelíden,
padam, padam, s a meseszép
dal ritmusára vert szívem.
S te vígan jöttél énfelém,
- a kezedben egy rózsa volt -,
az életem, a szép regém,
a lelkem rezgett, úgy dalolt.
S míg kortyoltál, csak néztelek,
H.Gábor Erzsébet
Rímek ringatnak
Rímek ringatnak este el,
álmomban mindig dal vagyok,
szállok magasra, messze fel,
hiszem, hogy vársz, ma ott leszel,
koldus szívemre hallgatok.
Kínok tüzében érkezem,
kereslek - és oly szent e hit -,
mint ahogy annyi éjjelen,
hozzád űzött az érzelem,
eljutok tán a lelkedig.
Dalolok úgy, mint senki más,
tűrtem némán már oly sokat -
érted kiáltok lelki társ,
mézet lehel rám égi hárs,
H.Gábor Erzsébet
Nagyapám emlékére
Már csak ködbefulladó, ősz haja,
és ráncoktól ölelt mosolya
dereng, lelke oly rég fent kereng,
neki már nincs baja.
Már csak avarillatú lomb alatt,
s álmomban jön el a pillanat,
hogy a gyermekkezemet fogja,
s mondja - így óvtalak!
Már csak múltbafoszladó, régi kép,
és fülembe zengő, szép regék
őrzik fakult emlékként őt is,
s szavait szent igék.
H.Gábor Erzsébet
Jövőt remélve
"A pajta és a rét között,
a kert aranyba öltözött:"
a sok levél a földre hullt,
avar-ruhája lángra gyúlt.
A tőke régi, renyhe már,
halomba hordva tűzre vár,
a szél elállt, a rőzse ég,
az őszi munka véget ért.
A pince hűs, de forr a bor,
a méze erjed, illatol,
jövőt remélve szél zenél,
s tavaszra vár a holt levél.
(fabijole: Október végén c.verse ihlette.)
H.Gábor Erzsébet
Ünnep
Az éltes, őszi lomb alatt,
a vén pad mélyen hallgatott,
a deszkán várt egy jó falat,
kis csapzott szőrű eb szaladt,
s egy öreg arra ballagott.
A korgó hasnak csöpp vigasz,
a padon volt egy tört kenyér,
biz otthagyhatta bárki azt -
a pillanat egy áhítat,
míg hozzáért az agg tenyér.
A bácsi leült, s küszködött,
az üres gyomra egyre fájt;
a kutyus mellé költözött,
a lábát nyalta, nyüsszögött’,
H.Gábor Erzsébet
Hallgat lenn a méla lomb
Hallgat lenn a méla "lomb",
sárba fojtva bánatát,
féreg rágja már a fát -
háta hajlik, vén a domb.
Mókus ugrik - rút idő -
jó lenne egy szem dió,
gazdag húsát enni jó,
mély odúba kúszik ő.
Bükkfa, tölgy, és fenyves is,
lakja itt a hegytetőt,
szél fú őszi keszkenőt,
foszló ködben elveszik.
Száraz ágon rút levél,
bú borul a tájra már,
elmúlásnak árnya jár,
H.Gábor Erzsébet
Kifosztva
A tűz cikázva átszaladt,
mint őrült, aki megvakult,
a fáradt kérgű fák alatt,
mint láva dúlt az áradat,
a kert is fojtó lángba fúlt.
A csűrben zsákos búza volt,
az évi termés nem kevés,
a szél a tűznek udvarolt,
vörösre fújta úgy dalolt;
és Mennybe szállt a „szent vetés”.
A gazda szörnyen szenvedett,
csak nyelte forró könnyeit,
nem hitte el - az nem lehet,
hogy minden, minden elveszett!
H.Gábor Erzsébet
Az én hazám
Csodás hazába születtem én,
szegényes évek hideg telén,
vihar dúlt - mesélte jó anyám,
hallgattam regéjét óraszám.
Kis házunk majdnemhogy összedűlt,
- a jómód bennünket elkerült -,
nem adnám melegét senkinek,
s ízét a kemencés vekninek.
Amíg én faltam a reggelit,
morzsolta Anyám a tengerit,
mindent, mi éghető, tűzre tett,
s szent hitet szívével ültetett.
H.Gábor Erzsébet
Óarany lepledet
Óarany lepledet borítsd rám drága ősz!
Hazudd, hogy szép vagyok, hazudd, hogy itt maradsz,
hadd higgyem el neked, jön még rám víg tavasz,
fess nekem kék eget, szeresd e gyáva nőt!
Ringass el, vigasztalj, ne engedj innen el,
úgy félek, rettegek - jön a tél, elrabol,
elmúlás szilánkja halálra kaszabol,
ígérd, hogy örökre, örökre itt leszel!
Fessél rám, nem bánom; rézkarcos ráncokat,
H.Gábor Erzsébet
Drága hazám
Nézem a tájat. Dúlja a szívem, s hajtja egy érzés;
úgy dübörög, ver, majd kiesik, már fáj ez a szépség.
Hegy tetején, dús, erdei kert ad hűs menedéket, s
nyúlik az égig. Lombkoronákon rezzen az élet,
hajnali harmat csillog a fákon, s ébred az ég is.
Fényragyogását, Nap sugarában gyűjti a fétis.
Állok a parton, s látva a víznek bősz heve-sodrát,
tudva: a hullám dús erejében hordja a sorsát,
H.Gábor Erzsébet
Rozsdaszín kabátba
Rozsdaszín kabátba bújt az ősz,
gallérját feltűrve érkezett,
sunnyogva, mint aki vétkezett,
s bősz heve reggelre újranőtt.
Szélvész, a barátja, bút hozott,
s szomorú, borongós felleget,
szeretni muszájból nem lehet,
a szívben a vágy csak kujtorog.
Ostorzó’ esőben régi fák,
lombjukat siratva hajlanak,
a levelek mélyen alszanak,
mint avarba ájult, szép imák.
H.Gábor Erzsébet
Tombolt a nyár
Tombolt a nyár, a vére forrt,
feszített még, de vége volt.
Kapu mögé bújt sok csoda,
diákkor drága otthona.
Szabadság édes íze jött,
repkedtünk ég és föld között,
mint láncát vesztett gályarab,
kit őrült láza szárnyra kap.
Farkasétvággyal, vad-mohón,
életet faltunk habzsolón,
aztán mindennek vége lett,
köddé foszlott az élvezet.
Múltak az évek csendesen,
H.Gábor Erzsébet
Mézlik a szőlő
Mézlik a szőlő, dús leve áldás, gazdag az őszünk.
Nap sugarától fénylik a táj - már széled a felhő -
csókja cirókál, élvezi lágyát, issza a bőrünk.
Tudtuk, a dolgos, víg szüret áldott ünnepe eljő.
Szorgos a jónép, csurran a must, még szomjas a hordó,
árad az érzés, szárnyal a dallal, szél viszi hátán.
Hála a szívben, csobban a lé, hűs bársonya oly jó,
boldog az ember, lelke kigyúl, most nem hat az ármány.
H.Gábor Erzsébet
Édenkertünk
Illatszőlő, bársony őszbarack,
Édenkertünk bőségasztalán,
szüret múlik, s lugas sorfalán
gyümölcsfosztott, árva tő marad.
Rámtapasztva édes vágyadat,
csókunk íze nektárt ünnepel,
ajkam lágya, mint a tűz felel,
óborrá forr vérem általad.
Pihét perzsel láva lehelet,
mi szelíd, most vaddá mámorul,
a szerelem önző álnok úr,
józan részeg senki nem lehet.
Kéjtengerbe fúlva jóllakunk -
H.Gábor Erzsébet
Látod, eljött az ősz is
Látod, eljött az ősz is
ráncot redőzve ránk,
isszuk a mézteánk,
velünk vénül a kőris.
Hajlott háttal a tél lenn
figyel, aggódva néz,
öreg, eres a kéz,
egyre forog az érem.
Tudom, vége lesz lassan,
ámít az idő még -
semmi nem számít rég,
csak egy: veled maradtam...
2013.10.05.
H.Gábor Erzsébet
A fűz szerelme
A fűzre lomha, méla bú borult,
az este néma hurka rászorult,
hiába vágyna fényre, nem lehet,
reménye mindörökre elveszett.
Szerelme volt a lenge, déli-szél,
a selyme csalfa, bókja égig ér -
Galád! S a balga fűzfa hitte azt,
csak ő, ki hozza majd a szép vigaszt.
Ölelte őt a szél, s ha dalra kélt,
a lombja tündökölve úgy remélt,
s karolva „férfiját”a gyenge ág,
a szíve tudta, hogy csak erre várt.