H.Gábor Erzsébet
Egy az utunk
Nincs már nékem utam, csak ez az egy - feléd.
Sorsomat, életem, hitem teszem eléd,
leülök hát melléd százéves rögökre,
nélküled elvesznék talán mindörökre.
Hogyha mellettem vagy, velem van az öröm -
azt, hogy még így szeretsz, ezerszer köszönöm!
Te vagy nekem már csak, és te voltál mindég...
Hogyha forrás lennél, csak belőled innék,
vagy ha kenyér lennél, foszlós bélű étek,
éhem csillapítni csak téged ennélek.
Hogyha fáznék, és te, Napként rám ragyognál,
H.Gábor Erzsébet
Ritmus az utca kövén
Hallod a dalt? Sír! Száll fel a Mennybe, s fénykapuján át
vágyva, az Úr fele tart, s kérni a jót - odaáll.
Múlt szele fúj egy régi mesét, dús éjjelek álmát,
ringat a szó, muzsikál, s szélparipán tovaszáll.
Istenem add, hogy szép szavaimnak kútja legyen mély,
annyira kellene még, nélküle dúl az aszály,
hűs hidegéből inni a bort, az lenne a szent vér,
s hogyha a tűz heve gyúl, nyílik a dalra a száj.
S kottakövekből rakni hazát - az lenne a szentély,
H.Gábor Erzsébet
Egy éve Veletek
Egy éves lettem itt a „Bércen” én,
dúdolva jöttem, s ma már dalolok,
a magyar nyelvért híven harcolok -
valóra vált egy vágyott, szép remény.
Tanárom lett itt néhány alkotó,
önzetlenségük sokat ad, s jelent,
jövőt magának kezdő így teremt,
beszívni mindent, s tudni volna jó!
Inpeters, Joe, Tibor és Feri,
koruk már érett, mint a jó óbor,
versük lírikus, kötött, s nem „kóbor”,
tudásuk mély és művelt, mesteri.
H.Gábor Erzsébet
Siettem hozzád
Megjöttél kedves? - már úgy vártalak!
Egyedül féltem, nem tudtam hol vagy,
reszkető szívvel néztem a Holdat -
köszönöm néked, most is áldalak.
Siettem hozzád árkon, bokron át,
töviság tépett, összekaristolt,
meredélyt mászni erőm alig volt,
teérted tettem - ó, ily ostobát!
Ki látott mondd ily balga szerelmest,
kit év közepén, forró éjszaka,
lélekszakadva űz a szív szava,
s édes álmából felkelni nem rest.
H.Gábor Erzsébet
Édes a reggel
Nézd csak, a holdfény rásüt a bércre, s csillog a hó fenn!
Éjjeli gyémánt! - ünnepi díszben fénylik a tó lenn.
Mintha egy angyal hegytetejéről szórna ma áldást,
égi pihéktől szűrt-ragyogású csillag a lámpás.
Benn a szobában Mennyei érzés fűti a lelkünk,
éled az álmunk, ebben a percben hinni se mertünk.
Ajkad a kérés, csókom a válasz - mást sose kérj meg!
Jó ez a csend most, oly nyugalom van - mondd, te is érzed?
H.Gábor Erzsébet
Csicsíja
Csicsíja babája - itt vagyok!
Idenézz, hoztam egy csillagot!
Csicsíja, csicsíja, úgy ölelj,
hogy ma a Mennyország jöjjön el.
Csicsíja, cseppecském, gyermekem,
vágyaid egekig elviszem -
Hold fia, gyönyörű kékmadár,
szárnyaló álmunkkal messze szállj!
A Göncöl szekere - nézd csak, ott!
Az aki hajtja, az én vagyok,
Te vagy a csikaja édesem -
repülünk, s nincs bennünk félelem.
H.Gábor Erzsébet
Zenél a szél
Zenél a szél, a búja nagy,
szívemben fájó nóta vagy -
Urunk kegyelme el ne hagyj!
Feszít a szó, a néma nincs,
elveszett minden, semmi sincs,
szorít a sajgó, sorsbilincs.
Süvít a szél, s a fákra hág,
reccsen a fáradt, száraz ág -
vetetlen áll az árva ágy;
szobánk falán a régi kép
- ezer darabra törve szét -,
szerelmünk fényét őrzi még.
Hitünk vetélve itt hagyott,
H.Gábor Erzsébet
Ha úgyis elveszed
Ha úgyis elveszed,
miért adsz, mondd, Uram?
Így élni nem lehet
- alatta elveszek -,
köved ha rám zuhan.
Ha eddig tart csupán,
minek a hit, remény,
ha adsz is délután
- s elhiszem én bután -,
este már nem enyém.
Ha lelkem nem dalol,
mire a lant nekem?
S ha senkit nem karol
- s a bánat rám hajol -,
mit ér a két kezem?
S a könnyem mondd minek,
H.Gábor Erzsébet
Álmomban könny voltam
Álmomban könny voltam hegytetőn,
gurultam lefelé reszketőn,
könnyelmű tett volt és ostoba,
beivott száraz út vén pora.
Egyetlen kisgyöngyöm elgurult,
aprócska csigaház ráborult -
ki tudta, hogy arra mész haza?
- senki sem járt ott már éjszaka.
A csizmád keménye eltiport,
lepkényi éltem csak ennyi volt -
gyöngyházam megroppant, elrepedt,
s álmom egy perc alatt semmi lett.
H.Gábor Erzsébet
Te vagy
Új tavaszokban a rügyfakadás,
friss patakárban a vízcsobogás,
rózsakehelyben az illatanyag,
hajnali reggelek harmata vagy.
Nyár erejében a lánglobogás,
tűzparipák heve, lódobogás,
búzamezőkön a szőke kalász,
illat a réten - a tarka varázs.
Ősz idejében az őszibarack
dús aromája - az íze malaszt,
tél hidegében a szűz havazás,
vörhenye tűzben a rőzseparázs.
Szó melegében a lágy puhaság,
H.Gábor Erzsébet
Ahol a könnyek gyöngye gyűl
Ahol a könnyek gyöngye gyűl,
ott lakom én most legbelül,
ahol a szó már mit sem ér,
ahol csak halvány hit remél.
Ott vagyok én most egymagam,
ahol a búnak súlya van,
s amerre sápadt fény terel,
s ahová nem jössz mégsem el.
H.Gábor Erzsébet
Már nem lesz több tavasz
Te balga, vén „lator”,
hiába rejted el,
a rózsa illatol,
a bűnös meglakol,
a néma nem felel.
Az este már hideg,
s te langyért kuncsorogsz,
az ágyad oly rideg,
de éltet még hited,
s a nyálad is csorog.
A szomszéd zöldje kell,
s a szirmos, lágy virág,
a vérbő, friss eper,
a színe ingerel,
hát állj le vén „svihák”,
és érd be ennyivel!
H. Gábor Erzsébet
Egyetlen szó
Látod, elég egy röpke szó;
szavad zamatos, íze jó,
elég ha hallom, jóllakom -
te vagy a féltett holnapom.
Forrást fakasztasz, s ringva ott
egekre festek csillagot,
szárnyalok és te jössz velem,
te vagy a cél, a győzelem.
Tőled, elég egy drága szó,
hangod zöngéje lázt adó,
lobogva száll a képzelet,
tüzed táplál, ha éhezek’.
Látod, elég egy árva szó…
Pilinkél lágyan ránk a hó,
H.Gábor Erzsébet
Ébredés
„Szemhéja lassan felreped",
és újra él a Tűzmadár,
világok múltak ezredek,
hamvába hullva szenvedett,
előtte többé nincs határ.
Perzselve mindent, felrepül,
nyomában izzó láva ár,
szárnyaló vágya felhevül,
a Föld a Mennyel egyesül,
az égi párja várja már.
Együtt indulnak újra el,
elölről kezdve életük,
a két szerelmes útra kel,
az érzés bennük úrra lel -
kísérti őket végzetük.
H.Gábor Erzsébet
Nehéz az éj
Nehéz az éj, a szél tarol,
a Hold csigázva fényt lehel.
A csöpp gyerekre ráhajol
az édesanyja, úgy dalol -
a kisfiának énekel;
ma nem cserélne senkivel.
Az álma messze elrepül,
de tudja, máma menni kell -
muszáj beérni ennyivel,
s viselni kéne emberül;
a gondviharba elmerül.
A gyermek arca rózsaszín.
Eret feszítve legbelül,
szorít a szív, ha szembesül,
s alázza méla, balga kín.
H.Gábor Erzsébet
Évforduló
Negyvennégy év, tavasz és nyár,
negyvennégy ősz, s épp annyi tél -
remélem sorsunk ha ítél,
még ad nekünk - talán még jár.
Az évek úgy suhantak el,
hogy nem szóltak, csak mentek ők,
voltak gyávák és vakmerők,
s a szarkaláb rovátka-jel
hagyott nyomott és hívta fel
figyelmünk arra; hervadunk,
fiatalok már nem vagyunk -
de vén helyén, friss csíra kel…
A testünk is fáradt, s fakó
H.Gábor Erzsébet
Néha visszatér
Jószagú a tél. Pihéz a hó, a fák ruhája hófehér.
De szép! Az ember olykor elmereng. Néha visszatér
a képzelet taván a messze tűnt idő,
a lángtüzű, a vadhevű, csodás...
Nehéz az út, de van remény - feladni nem szabad!
Előre nézni, hinni, hinni kell a jót! S a szót, a biztatót,
követni és becsülni kell, s a hit jutalma;
fényt szövő, gyümölcsöt érlelő remény.
Tied lehet - de tenni kell - a szép jövő!
H. Gábor Erzsébet
Mint csillagfény az ég taván
Gyászt hozott ránk az ünnepünk,
bánatunk csendben ül velünk,
keserű lett a mézteánk,
az Úr is mélán néz le ránk.
Vad szél zenél a fák alatt
pengetve fagyos ágakat,
zokogva gyászdalt énekel,
a gyertyák sírva égnek el.
Adj vigaszt kérlek Istenem,
Apám már többé nincs nekem -
szánva az árva szenvedőt,
leheltél rája szemfedőt.
Idelenn már a hó pihéz,
H.Gábor Erzsébet
Siratódal
Látod e már, én Édesapám, Mennyek gyönyörű fényét,
érzed-e már, én Édesapám, áldott, ölelő békéd?
Hallod e már, én Édesapám, angyal csodaszép dalát,
látod-e már, én Édesapám, Napszín-aranyú haját?
Érzed-e mondd, én Édesapám, hogy bánatom égbe ér,
látod-e mondd, én Édesapám, hogy sírok a percekér’?
Érzed-e mondd, én Édesapám, hogy nyomnak az álmaim,
érzed-e mondd, én Édesapám, hogy mekkora kő a kín?