H.Gábor Erzsébet
Nélküled
Nélküled ülünk itt Apa.
A széked üres, árva már,
Anya még most is várva vár -
pedig te nem jössz már haza,
A tálban búsan gőzölög
gyöngyöző, sárga húsleves,
illatos, borsos, fűszeres -
odakinn furcsa szél zörög.
Azt súgja: árvák nem leszünk!
Visszatérsz egyszer még talán,
Göncölön, vagy a tél haván -
ünnepet ülni jössz velünk.
Gyere, az ünnep alkalom!
H.Gábor Erzsébet
Ima Apámért
Anyám csak ült, Apám meg nézte őt,
s az arca lángolt, majd kigyúlt,
s a szívverése nem csitult
azon a szép vasárnap délelőtt.
Szemében tűz tarolt, már égetett,
csak bámulta a szép arát,
a gyűrűikben szűk karát,
nem érdemelt az érték fémjelet.
Anyám csak ült, Apám meg nézte őt,
s a vékony ujjra „jegy” került,
s a boldogságban elmerült
a két Szülém, azon a délelőtt.
H.Gábor Erzsébet
Adventi dal
Hópihék szitálnak szerteszét,
varázsuk megigéz, oly mesés,
felhőnek cihája szétszakadt,
csillámló kristállyal szél szalad.
Arcomat ég felé fordítom,
mi ez az érzés, azt nem tudom,
szívemben lobbanva gyúl a fény,
ünneplőruhát ölt szép remény.
A szellő csipkedve csókot ad,
fülembe dúdolja titkodat,
azt súgja útban vagy énfelém,
Adventnek gyönyörű éjjelén.
Sötétben szikrázó fény a hó,
H.Gábor Erzsébet
Advent
Ne félj kicsim, hisz itt vagyok!
Nehéz az út, de van remény,
anyád hitében kőkemény,
vigyáznak ránk a csillagok.
Csitulj fiam, még nem jöhetsz,
ölem gyümölcse, gyermekem!
Tudod, teérted megteszem,
elhordok minden holt követ;
azért, hogy élj, s hogy jó legyen -
addig is „idd” a véremet,
aztán majd hagylak - ég veled!
Ne indulj el még szűz kegyem!
Eljön lassan a pillanat,
H.Gábor Erzsébet
Vársz-e még vajon?
Nehéz az ég nagyon.
A felhők dús ölében hó feszül,
a kérdés százezerszer fölmerül -
mi vár reám vajon?
Mi várhat rám, mi még,
ha nem vagy itt velem, s az árvaság
olyan, mint nedv nélkül a száraz ág -
leszek-e még tiéd?
Mi lesz velem, s veled,
hisz nélküled éjjel a nappal is,
szívem útja mindig csak arra visz,
ahol talán lehetsz.
Ahol te vársz reám,
H.Gábor Erzsébet
Hópihe pelyhez
Hópihe pelyhez, itt van a tél,
lágy lehelettel fújja a szél,
fák csupasz ágán ül meg a hó,
sorfalat állnak, mind eladó.
Törzse a fáknak büszke derék,
tél keze rajtuk, nincs menedék;
jég a ruhájuk, gyöngyük a könny,
ebben a nászban nincsen öröm.
H.Gábor Erzsébet
Szomjad oltó
Szomjad oltó kút vagyok,
friss forrásod, dús patak,
poharadban víz vagyok,
hűsíteni ajkadat.
Kenyér vagyok, kelt cipó,
éhed oltó, lágy karéj,
foszlós bélem’ enni jó,
csillagokkal vár az éj.
Szellő vagyok, pilleszárny,
átkarollak téged is,
álmod vélem messze száll,
s mindkettőnket égbe visz.
H.Gábor Erzsébet
Szeretet születik
Eget, földet rengető,
szívszaggató szerelem,
kínzó, önző, szerető,
lávatüzű őserő,
poklok mélye, jégverem.
Világokat ölelő,
gyönyörűség, küzdelem,
boldog-bércű hegytető,
templomokban térdelő
édes, fájó kegyelem.
Hogyha bánat ölte meg,
pernye lesz a dús parázs,
és a szív, ha megreped,
úgy az érzés messze megy,
s elmúlik a szép varázs.
H.Gábor Erzsébet
Berkenyeágon dér didereg
Berkenyeágon dér didereg,
rezge madárnak szárnya remeg,
nincs eledel, már mind lefagyott,
szürke verébnek, „semmi” jutott.
Árva a szíve így egyedül
- fázik a banda, nem hegedül -
jóakaratnak itt a helye,
ráncos apóka marka tele.
Szórja az apró búzamagot,
mély zsebe sejtet dús adagot.
Falja a „csöpp” a jó falatot -
vetni se volt és úgy aratott!
H.Gábor Erzsébet
Mire ideérsz
Én is őrzöm kedves, őrzöm, amíg élek;
az ég küldte nékünk azt a szép tavaszt,
emlékek ölelnek, vágyom rájuk, s félek,
nem jöhet már vissza az a pillanat.
Úgy remélem mégis, hogy egyszer hazatérsz,
s szemem, szemed tüze lesz, mint hajdanán -
megvetem az ágyad, és mire ideérsz,
dús gyümölccsé érek sorsod asztalán.
H.Gábor Erzsébet
Mire odaérek
Mire odaérek, ereszd teli kádam;
drága két kezeddel mosd tisztára lábam,
lelkemet is mosd meg, ne kínozza bánat -
hosszú lesz az út, míg újra megtalállak.
Hószín gyolcslepelbe burkold be a testem,
siettem az úton, többször el is estem,
H.Gábor Erzsébet
Égi harangszó
(Az utolsó nyár)
„Égi csikón léptet a nyár,” - kezdte újra Anna a verset, már vagy harmadszorra.
A fotelban ült, Sanyika vele szemben állt, és hagyta, hogy nagyanyja erősen fogva kis kezeit, ütemre, fel alá emelgesse azt.
Imádták ezt a játékot, nem csak ezt a verset, hanem sok-sok másikat is, de ez volt a kedvenc, talán a ritmusa miatt, mert erre olyan jól lehetett „kezezni”. Meg, volt ennek egy különös szertartása is.
H. Gábor Erzsébet
Galambbánat
Egy galamb a rőt avarban
éppen étket keresett,
nem dúskált most bő javakban,
mint a gazdag, dús tavaszban -
három napja nem evett.
Szülőhona ez a város,
ide tojta anyja őt,
szántófölddel nem határos,
apró lába sose sáros,
Panelfalván nagyra nőtt.
Ő se hitte tán egy perce;
a szerencse rátekint,
s hogy egy fehér kenyér serce’
pottyan elé még az este,
s nem kell tűrni már e kínt…
H.Gábor Erzsébet
Barna varjú
Barna varjú álruhában.
Befestette bánatában,
farkatolla negyedét,
unta már a feketét.
Különb leszek! - így agyalva,
mártotta be friss agyagba
testét és a fartáját -
szégyellte a fajtáját!
Varjak között kényeskedett,
új színében ékeskedett -
hirdetve, hogy; más vagyok!
s vigyázta a látszatot.
Balga varja nem gondolta,
hogy az élet megcsúfolja,
s fönn az Úr majd ad neki,
H.Gábor Erzsébet
Látod a fákat?
Látod a fákat? Csak állnak és várnak;
méltóság tartja vén törzsüket,
évszázad véste gyűrűiket,
ég fele nyújtózva élnek a mának.
Mélyben a titkuk, a dús gyökerekben,
messzire nyúl’ a büszke "vetés",
aprócska magból szűz eredés,
s bomlott az élet az új faerekben.
Mily sokat láttak és mily sokat éltek,
egyhelyben állva, tűrve vihart
- férges az emlék mégis kitart -,
kóborló álmaik mind hazatértek;
H.Gábor Erzsébet
Szíved hangján
Szíved hangján szól a dallam,
úgy dalolod, úgy, hogy halljam.
Szívem - mintha lenne anyja,
úgy ringatja, úgy ringatja.
H.Gábor Erzsébet
Kettőt egy csapásra
Apám! Szavad mindig jóra int, én tudom,
de, hogy válasszak mondd, a két lovag között,
szívembe bánat, féltés, fájás, költözött -
mert ha rosszul döntök, biztos, hogy elbukom.
Nehéz nagyon, hiszen mindkettő úgy szeret,
bennük oly nagy a tisztelet, s a hódolat,
bókolva fényeznek, s adtak már oly sokat,
egyik szemem sír, míg a másik meg nevet.
Kezemet egyikük úgy kérte meg épp ma,
H.Gábor Erzsébet
Valami langyos lenge szél
Valami tényleg átsuhant,
Valami langyos, lenge szél,
hallgat a szívem, nem beszél,
valami súlyos rázuhant.
Az a kis fénylő, égi jel
lehelte tán az illatot,
s álmomba azt a csillagot -
kezem már sosem éri el.
Valami könnyű dallam is
fülembe fészkelt csendesen,
minthogyha újra kedvesem
hívna s az út, mely arra visz,
amerre laktál, s múltam él,
H.Gábor Erzsébet
Hamuvá hamvadt
Ma csontodig hat az, mi fáj,
vétkeid hamván térdepelsz,
a szél kegyetlen, megcibál -
indulni kéne, menni már,
Isten oltárán esdekelsz.
Arcodba metszi vad vihar,
a múlt szilánkos szirmait,
megbénít szinte - oly szilaj,
szívedbe mint az íj nyilall
feszítve ernyedt izmait.
Indulni kéne, menni már,
el innét messze, bárhova,
meghalni fájva - ennyi jár,
Nihil, ahol a semmi vár,
H.Gábor Erzsébet
Ki tudja?
Honnan is jöttünk, ki tudja?
S ki tudja meddig tart az út?
Mögöttünk lépked néma múlt,
s mi lesz a jövőnk, ki tudja?
Balga az ember, úgy bizony!
Eladunk mindent semmiért,
s ki tudja azt, hogy mit, miért -
s miért a könny, a gyűrt szirom?
Ki tudja, meddig tarthat ez?
Kapzsiság, bűnök, háború,
özvegyek, árvák, bú, ború.
S ki tudja meddig tart a kegy,
ki tudja, Isten mennyit ad,