hzsike blogja

Szavad

Szavad rubinkő, parázsló,

pazar regéket varázsló,

kitűnő, míves-ékköves,

meséid fényes ékkövek.

 

Vérem zsibong, ha hallgatom,

boldog vagyok, ma hallhatom,

mesélj, kényeztess reggelig,

Te készíts nékem reggelit.

 

 

Engedd, hogy úgy szeresselek

Miért hazudna már szívem?

Nem tarthat vissza senki sem

attól, hogy úgy szeresselek,

mint Nap a fénylő, kék eget,

 

mint forrás tiszta, friss vizét,

gyümölcsök érett mézízét,

virágzó rétek illatát,

teleknek szűzfehér havát,

 

ahogy a Hold az éjszakát,

gyermek az anyja szép szavát,

s ahogy az embert Istenek -

engedd, hogy úgy szeresselek!

 

Tudom, mint áldást angyalok,

ölembe sorsod úgy rakod,

magadból mindent elhozol,

s örökre hozzám tartozol.

Az úton

Az úton úgy jöttél velem,

miközben fogtad két kezem,

mint aki tudja; itt marad,

miénk volt minden pillanat.

 

A folyón úgy úsztál velem,

karod volt mentőöv nekem,

hittük, a rossznak vége lesz,

remélve, nincs már több kereszt.

 

Az égben úgy szálltál velem,

szárnyad volt óvó, lágy selyem,

dalodban megfürdőztem én,

Istennek fénylő ünnepén.

 

 

Annyira vágytam

Annyira vágytam rá, hogy értsenek,

bolondnak néztek, sok-sok bánat ért

- erősen fogva végig két kezed -

hegyeket másztam kínzó válaszért.

 

Annyira más volt nékem fenn az ég,

mindenben láttam lángló’ fényeket,

közel volt hozzám csábos messzeség,

s társammá lett a gazdag képzelet.

 

Annyira hittem, nékem írnom kell

- vigaszom papír, s barát lett a toll -

így űzöm ma is gyötrő kínom el,

mikor az álmom szállni felkarol.

 

Annyira jó, hogy értik itt szavam,

Ma úgy feszít

Ma úgy feszít a lázas vágy,

zizzen a papír, selyme lágy,

forrongva zsibong  mindenem,

muszáj most írnom énnekem.

 

A toll szorít, ahogy fogom,

vagy én szorítom, nem tudom,

de meg kell tennem, éhezem;

igen, ez, ami kell nekem!

 

Hogy miért írok nem titok,

mert gyönyör az, mit adni fog,

az érzést annyira ismerem -

hát add sokáig, Istenem!

 

Ám ha majd egyszer, én Uram,

lezárnád mégis, szép utam,

s fényes  kegyedet elvennéd,

Izzik az ég tava

Izzik az ég tava, csillagok égnek,

csóva süvít tova tűzszekerén,

lobban a láng, rezeg égbeli mécses,

üstöke fénylik a Hold peremén.

 

Hullik a mélybe ma vágya az éjnek,

s vissza a Mennybe sugár fonalán,

sóhaja szívnek, a láza reménynek,

tömve a fülke a vágy vonatán.

 

Röpke az útja, de lángol a fénye,

álma nem érheti tán soha el,

hullva a sors puha, lágy tenyerébe,

Föld lesz a sírja, ha halnia kell.

 

Izzik az ég  (2)

 

Mikor eljött a hajnal

Mikor eljött a hajnal

lágyan betakartál,

óvatos-féltőn

fölém hajoltál,

nem aludtam én sem,

de szemem csukva maradt

- így jobban érezhettem

tán az illatodat -

bár tudtam, hogy

menned kell,

mégis reménykedtem,

talán visszafordulsz,

s itt maradsz mellettem.

Mikor az ajtót

csendesen becsuktad,

még egyszer visszanéztél

- mindig így szoktad -

féktelen szívem utánad nyargalt,

téged már nem,

de láttam a hajnalt.

Láttad-e már?

Láttad-e már mondd, Nap sugarában, reggel a bércet,

pompaecsettel hegytetejéről szórva a kéket?

Lángja a tűznek, fénye az égnek, Mennyei képek!

Úr szava döntő, hogy milyen is lesz végleg e szép kegy.

 

Annyira vonzó, elragadó, dús színe, varázsa,

bűvölet őrjít, néma ma itt az mind, aki látja.

Hajnali harmat rezzen a fákon gyöngykoszorúba,

könnye remeg - mint csöppnyi madárszív - árva odúba.

 

Látod e hamvát, zsenge a pázsit - jöjj ide kedves!

Míg ezernyi csillagot

Ma sem jön az álom, az óra vánszorog,

sorskorsó vizéből keserű maradt csak,

hiába szürcsölöm, nem oltja szomjamat,

arcomról egy könnycsepp kezemre rácsorog.

 

Istenem, de szép volt! Izzott az éjszaka,

s fényével borítva e drága kisszobát

- a Mennyekig értünk, s már tudtuk; nincs tovább -

a Hold úgy tündökölt, mint bércek kék hava.

 

Tűz hevem érted égve majd el’ kárhozott;

ajkad bársony csókesőt szitált, lágyan ért

- meghaltam volna a láva láz vágyadért -

Virágok, szavak

Kertészkedem, s lélegzem virágok édes illatát,

dúdol a szél, idézve gyermekkor színes színpadát.

Drága Anyám is, féltő ölében így dédelgetett,

s tudást plántálva belém, vigyázta sarj életemet.

 

És sorban fogantak a szeretet áldott magjai -

s a szépség anyanyelvén regéltek álmot hangjai.

S mint ahogy a csíra - kihajt a szó, így lesz szóvirág,

s dús kertjében nemesednek gazdag lelkek, szép imák.

 

Tudás, csodás hatalom! - s a nyelvünk annak eszköze,

Ma még

Ma még imába reszket ajkam,

melyre csókot éget vad tüzed,

még velem vagy,

de kibírnám-e

nélküled?

 

Ma még sorsomban hordozlak én,

lelkembe simítva szavaid,

de egyedül

vajh meglelném-e

magam itt?

 

Ma még te vagy nekem a minden;

éhem, a szomjam, a gondolat,

ha nem lennél

elmúlnék, mint szép

pillanat.

 

Ma még úgy szeretsz és szeretlek,

hogy elérjük az Úr kék egét,

ha elhagynál,

kibírnám-e az

Neked

Mondd, mit írhatnék, amit még nem írt le más,

mit szerelmes szó sem suttogott tán soha

- s fuvallat sem vitte, repítette tova -,

hogy csak a tiéd legyen ez a vallomás.

 

Mondd, hogy hallathatnám lelkemnek sóhaját,

mely kimondatlanul is annyira vágyó

- s féktelen szívemnek oly gyönyörűn fájó -

téged úgy kívánó, epedő óhaját.

 

Szerelmem otthont ígérő tiszta, lágy hó,

leszek asszony, szerető, kedves, jó barát,

igazi hűséges - nemcsak annak látszó -

 

Két levél

Lelkünk koldulva, félve kér,

sorsunk kallódó két levél,

néha felkapja ősz szele,

szelíddé válva bősz heve.

 

Szívből, szabadon szállani,

felhők fodrain játszani,

égőn érezni, hogy vagyunk,

egymás ölébe olvadunk.

 

Aztán zivatar szétszakít,

villám cikázva elvakít,

hullunk lefelé, mint a mag,

s ázunk patakzó víz alatt.

 

Sodor hullámzó, vad vihar,

egyszer feléled, majd kihal,

s mire rőtszínű bánat ér,

hóval lehel be már a tél.

Némaságba veszve

Némaságba veszve méla, bús a tél,

szíve jégbe hűtve, fagyva éldegél,

- dunna óvja őt, s ezernyi szép varázs -

kriptacsöndbe bújva, játszva tetszhalált.

 

Tar, kopár a táj; a hó fehér, vakít,

nincs levél a fán, a szél jeget hasít

- űzi szívet árvaságba zord vihar -

kedve telve rombolásban - oly bizarr.

 

Hó alatt a csíra megfeszül, s a szó -

új jövőt teremtve élni volna jó!

Tiszta vers sorába rímem elvetem,

s véled összecsengve benne rejtezem.

 

Szárnyamat szegte a bánat

Szárnyamat szegte a bánat,

eladom magam a mának -

már ingyen vagyok,

a lelkem halott.

 

Nagy kosár semmi a jussom

- vigyáznak rendesen jusson -

nehogy megártson!

meleg van - s fázom.

 

Zárva a szívem, a házam.

- Nem hallják? Én kiabáltam!

magas a lázam,

törött a szárnyam.

 

Dalolok, nem hallgat senki,

nem akar engem megvenni -

már csak a bánat,

nem szabok árat.

 

 

Hol van (leoninus „ujjgyakorlat”)

Hol van a múltunk érchegye - lángló’ álmai, fényszeme -

hol van a láztűz éjszaka, mért fáj úgy ma az éj szava?

Hol van a "forró" vér heve? - elszállt messzire szél vele -

hol van a boldog, szép ara, hol van vágy buja kéjdala?

 

 

 

Tavaszi zápor

Tavaszi zápor volt

villámlott,

könnyű, kis bézs ruhám

elázott.

Feszes, szűz combomra

rátapadt,

titok a testemből

nem maradt.

Mellbimbóm hegyesen

átsejlett,

minden mi rajtam volt

nedves lett.

Viharos léptekkel

épp jöttél,

ruhámra néztél és

nevettél.

Szemednek sugara

pásztázott,

mindent, mi belőlem

átlátszott.

Legeltél testemen

éhes vad,

látszott, hogy igazi

férfi vagy.

Az a kis zápor a

vesztünk lett,

Lelkem kódjai

Mondd, honnét tudod Te,

lelkem kódjait,

mit még ezer éve

elrejtett kulcs se nyit,

s Tőled elég egy szó,

s tárul az ajtó!

Mondd, miből gondolod,

hogy ehhez van jogod,

hisz leplem lefejtve,

lemeztelenítve,

oly védtelen vagyok,

mint fenn a csillagok!

Mondd, mért’ nem szégyellem,

hogy amit csak akarsz,

azt teszel velem,

mert annyira

kellesz nekem,

hogy már nincs büszkeség,

nincs kegyelem.

Mondd, mi lesz így velem,

Találkozás

Szemében halványul a fény,

hajába Hold-ezüstös ősz vegyül,

a múltja tengerében elmerül,

köténye megfakult - szatén.

 

Gyengéden ringatja a „szék”,

kezeit vén ölébe ejtve ül,

kimerült, hátradűlve szenderül -

küldi tán’ irgalmát az ég.

 

Szájszegén rebben kis mosoly -

eljött hát! - Istenével szembesül,

megbékél, szívverése csendesül;

s lelkében áhítat honol.

 

 

 

Mama

Mentem az úton, s visszaidéztem szép szeme színét.

Láttam a felhőt úszni fölöttem, szél dala kísért.

Hallani vágytam friss, üde hangját régi időkből,

s rózsalugasból árva virágot tépni a tőről.

Annyira fájt, hogy térdre borultam, lépni se tudtam.

Ajtaja múltnak nyitva maradt, hát csendbe becsuktam…

 

Kellene tán még egy kis idő - úgy szenved a lelkem;

nem hiszi el, hogy vége az útnak, s nincs hova mennem.

Állok a sírnál, kínoz az érzés, nézek az égre;

várva az Úrtól csöppnyi kegyelmet - mennyire kéne!

Oldalak