A fűz szerelme

H.Gábor Erzsébet

A fűz szerelme

A fűzre lomha, méla bú borult,

az este néma hurka rászorult,

hiába vágyna fényre, nem lehet,

reménye mindörökre elveszett.

Szerelme volt a lenge, déli-szél,

a selyme csalfa, bókja égig ér -

Galád!  S a balga fűzfa hitte azt,

csak ő, ki hozza majd a szép vigaszt.

Ölelte őt a szél, s ha dalra kélt,

a lombja tündökölve úgy remélt,

s karolva „férfiját”a gyenge ág,

a szíve tudta, hogy csak erre várt.

Ki érti mért esett meg épp vele,

borúba, búba fúlt az élete,

csalóka „úr”a hársnak udvarol,

azóta néki, senki nem dalol.

A földre húzta őt a bánata,

halódva leple lett az éjszaka,

az árva fűcsomókra ráhajolt,

s vigyázza, fényt szitálva báva Hold.

2013.10.04.