“Adjon Isten száz év háborút egyetlen csata nélkül.” Írta egykor Raimundo Montecuccoli tábornagy.

A néhai hadvezér, aki életében csak egyetlen csatát nyert (a német hadtörténészek annak érdemét is Hohenlohe tábornoknak tulajdonítják, és nehéz nem egyetérteni velük), író is volt. Lehet, hogy jobb tollforgató, mint hadvezér.

Nem szeretett bennünket, magyarokat. Méltatlankodva írt rólunk nem egyszer.

Egy alkalommal felháborodva vetette papírra, hogy a magyarok – más nációkkal ellentétben – nem hajlandók halomra ölni egymást.

Mondd, mi végre bújsz rideg hallgatásba?

Kin állsz bosszút ezzel? Csakis magadon!

Lépj át háborút szomjazó haragon,

és ne neheztelj az egész világra!

Szíved mi miatt szakadt darabokra?

Nem te voltál az, ki megint félre állt,

- miközben égi-szerelem téged várt -

s vágytál oly önzőn, földi-angyalokra? 

Nap - támadat

Pusztában kiáltó szó elhallgattatott,

hogy felette győzött, elhitte az álnok.

Ám helyében új szó még tisztábban hangzott,

erőszak elbukik, nem győz igazságon.

Nap - támadat tisztán a sötétben ragyog,

világosságot gyújt lelkek kútmélységén.

Látókká válnak, kik tévelyegtek vakon,

Fagyra jött egy nyári zápor,
mennydörgött az Isten hosszút:
Ember, lehetsz szorgos, bátor,

Tollamon futnak az utak keresztbe,
sok ágyban járt már, hol kérdezték: szeretsz-e?
húztalak magammal sárban, és rögök közt,
közben Ti démoni álarcban röhögtök,
Ti, mind, kik néztetek engem titokban,

Ezernyi pompának
vagy te birtokosa.
Koncnak dobod léted,

játékként a fénynek,

színekben megbúvó

érett, fáradt bölcsnek.

Minden selymed,
múló sejthomállyal

lepereg a földre;

égkönnyében úszva,

vadszelek sodrában

hópárnába bújva,

új élet csíráját

hordozza magában.
Fejed hajtod
sárarany- párnádra,
Halk dal-imát dúdolsz,
Nyarat búcsúztatod.
Rebbenő lélekkel,

pergő leveleddel

ágyat vetsz a télnek,

felzendül az ének.

Álmában az avar

 Mysty Kata:  Tógában    

Idén nem volt zászlótenger,

Csak jeges téli gőzhenger.

—–

Nem érkezett nyakra-főre,

Tudni lehetett előre.

—

Mégis a hosszú hétvége

Sokakat csábított jégre.

—-

Az elakadt kocsisorok

Között cudar szél kavarog.

—-

Március téli idusa,

Tavasz helyett jeges tusa.

—-

Vitéz szónoklatok helyett

Van-e tevékeny szeretet?

—–

Most nem elég a kokárda,

Akad-e segítő gárda?

—-

Az a nemzeti ünnepünk,

Amikor magunkért teszünk.

—-

Elemek harca

Tél s tavasz találkozás friss kikelet hajnalán,

tél maradna még, ám a tavasz már kapuban áll.

Zúg a szél, vad vihar, két ellenfél vívja harcát

győzelem vajh kire vár, ki lesz a  győztes csatár.

Erdő fáin csillogón még a dér s fagy virágzik

a tél most utolsó csepp erejét megfeszíti.

Sűrűn hullnak a földre dermedt pehelykönnyei,

A parti fák alatt a bús magány tanyáz,

a vén pad árva, hó takarja - ráfagyott,

befedve, csendbe rejtve régi bánatot,

s jegekbe zárva láva-nyári éjszakát;

de várni oly nehéz, s az ember elmereng,

- a szív, ha fáj, a színvilága megfakul -

s ha álmodón a régi percbe visszahull,

a dallam újra cseng, a múltja feldereng.

Ó, Sors, ne adj nekem oly alkalmat,
mely  - mint tolvajt szül – hőssé tesz engem!
Legyek szerény, észrevehetetlen,
ahogy vízcsepp rejlik a fellegben.
Mezei gyom legyek; fűszál réten;
kavics, mit Duna partja tartogat;
szálló darvak V alakjában ék,
ne kelljen vérig vívnom harcokat!

Nekem te olyan vagy írás,

mint másnak a kenyér.
Szavak, betűk nélkül sok ember megél,
de nékem te vagy a mindenem,
s ha nem írok „éh” van a szívemen.

A minden nem jelent itt mást;   
tollat óvó tenyér  
hófehér papírra meséket regél,   
vagy bármit, ha úgy van ingerem,   
s a jutalmam így mindig elnyerem.

Számomra ez kegy, íz, varázs,   
s ha az ész nem henyél,   
kitartó munkával sok mindent elér.   
Az alkotó öröm van velem,   
gyönyörű érzés, régen ismerem.

Az én szívem árva 
- így szól a Tavasz -
ha vonzana zárda,
nem lenne panasz.

Mysty Kata

Búcsú allegória

Belépni bárkit engedett,
de kijutni nem lehetett,

csak ha ott mentünk mellette,
s rászóltunk néha: - Helyedre!

Nem bírt bringást, egyenruhást,
acsarkodva szidott postást,

bátorságát fitogtatva
a szemetest is elkapta.

Bár nem mutatta a neve,
ily vitéz volt a jelleme.

Ám a jó gazda óhaja
engedelemre szoktatta.

Morogva, nyíva tűrte hát
lábatlankodni, kit utált.

Volt egy szoknyás, ki szederjes
lábától lett ellenszenves,

Trónját vesztett Tél király,

Újra sorompóba áll,

Talán bizony eltökélte:

A farsangért bosszút áll.

—-

Márciusnak idusán

“Talpra magyar” ritmusán

Erőszakos hóvihara

Egy országot vert kupán.

—–

Sírnak-rínak az egek,

Felhő-függöny szétreped,

Márciusi hó-tömkeleg

Lepi be az ünnepet.

—–

Tél röhög az ablakon,

A síkság: fehér flakon;

Tízezernyi honfitársunk

Fogságban az utakon.

—-

Megszálló jeges horda,

Haláli fehér forma;

 Dezső Anna: Téli kép

 Mysty Kata

 Tavaszra tél

Itt összefér a víz s a tűz,
két fontos lételem.
Kicsiny Lucánk ma gondot űz,
szemében értelem.

A vénülő jó nagyszülő
felejti száz baját,