Mysty Kata

Búcsú allegória

Két porszem-vándor érkezett hozzátok,
hozta őket könnyű szárnyain a szél.
Egyik az ég, másik a föld felől, amelyből vétetett;
Agyag és homok itt megkötött, bennük érett magok
rejtőztek burokban, mint anyaméhben a pici élet...

Fákká gyökereztek, feléjük rózsák integettek.
Életről dalolt a nyár és tavasz;
Csak az ősz és tél szava volt halott...
Madarak csicseregték az élet-zenét,
Vidám kikeletek halk harmata kélt.

A teremtő erő formálta vágyukat:
megfelelni, mindenkit elfogadni,
s mindenki által elfogadtatni...
Terebélyesedtek a gondok ágai,
s koronájukat szívvé fonta az Idő.

Ha dalló madár szállt az ágra,
 szerelem dal nyugalmában...
s szeretetből fonta fészkét,
 ám a fészek nem lett honi...
mint, bennük a Ti szívetek!

Lombok, ágak fodrai, bogai
lettek örömök és gondok párnái.
Ébredő harmatban gyümölcsöket
hozott a Természeti Csoda
virágzó lugasok ölelkező karjaiba.

Évek jöttek, kíváncsi kihívásokkal;
Évtizedek suhantak gyarló titkaikkal.
Dédelgetve a jövőt építő csendek
hozták a nap sugaraiban hálát
zengő Mindenség angyali himnuszát.

Az Élet bére mi lenne más,
mint - az élni-akarás-hagyás!
Az egész és a rész küzdelme adta,
- az újra és újra főnixként újulva -
a sarjadó lét hozamát!

Spirálban élni, több lángon égni,
a fent és lent tüzébe nézni,
a sárkánnyal hadakozni,
 repülni ég és föld között,
a szivárvány félkörében.
Csak így érdemes!