Blogok

Élő víznek kútforrása

Porlepte az út, szél sodor,

hűs patakhoz vágyakozom.

Tiszta vízre, mely szomjat olt

ruhám tisztul, lehull a folt.

Élő víznek kútforrása

megszólít, hív folyamárja.

Magyarországon gyakran előfordult, hogy nagy tekintélyű kritikusok puszta olvasás után könyvdrámának minősítettek egy-egy színdarabot.

Az irodalmi bölcsesség gyakran úgy nehezedik a műre, mint a nehéz istenátok. Minél tovább marad bemutatatlan, annál inkább könyvdráma. Pár évtized múlva már szinte bizonyítéknak tekintik a darab játszhatatlansága mellett, hogy a színházak még nem mutatták be.

Régen is így volt ez, pedig akkor még nem is létezett a rendezői színház sivár világa.

Száll a hinta száll magasra,

senki nincs ma már alatta.

Benne ül ki hitte régen,

dús a fű mi vár a réten.

Buksza árva, fillér kacag,

balga várja - hátha marad,

hátha szánja őt a "gazda",

s éh, a gyomrot nem lyukasztja.

Száll a hinta száll magasra,

jobb a földbe, jobb alatta.

Mérge forr a "szolga" népnek,

állj le hinta, félve nézlek.

Állj le, mert a lánc, ha szakad,

hű magyarból kevés marad;

s szívbe zárva szép hazánkat -

Hiányod tátongó űr

életem egén…

Hol van a varga,

ki összevarrja

úgy, hogy

esőt, szelet,

át nem ereszt?

S ha kell, sátorként

megvéd,

mint puha hó, mely

megőrzi termőföld

nedvét;

vagy anyóka, tűzforró

gesztenye melegét,

télvíz idején,

kályha tetején.

Hiányod érzem

szüntelen,

csak lennél

itt velem,

mert nélküled

fél ember vagyok,

s élni sem tudok,

ha nincsen nekem,

másik felem!

Eljött a vágyott új Tavasz,

A Nap megint kisüt,

Az Élet indul végre már,

S az óra újra üt.

—-

A körtefánk sem vár tovább,

Merészen belevág,

Megrázza fáradt lomb-haját,

S virágot hajt az ág.

—–

Szemét dörzsöli a világ,

Alkotni, élni fel;

A régi nimfa-szerető:

Tavasz jön újra el.

Kivirul az élet

Enged a föld fagya, szabadság szelleme

tölt be hegyet, völgyet, kivirul az élet.

Remény szele száguld az éterben szerte,

sugallata egy szebb, jobb jövő ígéret.

Lélek tavasza is nyílik, vágyakozva

Régóta mondják mások, épp nem attól
leszel magyar, ha melledet vered.
Az ember megretten a feladattól,
érthet-e szót - ha nem adnak teret -

gyűlölködő, köpködő harsogókkal,
akik nem azt, s nem úgy tudják, mint ő;
más elveket kevernek más valóval,
s más múltat húznak kalapból elő.

Ha nem bírja megállni, s válaszol,
mint dühödt fúriák esnek neki,
hogy ő támadott; s bizton várhatod,
álom velük bárhogy megegyezni.

Meddig fáj még, hogy nem érzem meleged,

hogy’ hallgatnám szavad, és nem vagy sehol?

Valaki nemrég ugyanúgy nevetett, mint Te.

Kerestelek. Talán látlak még valahol...

Most a szűk utcákat járom emlékeiddel,

és a  sikátorok mélyén csókjaidra emlékezem.

 Rád gondolok: ahogy kezed szorongatom,

amikor, beletettem tenyeredbe az életem is, amely

 pitypangként,  ujjaid között elszállt . Szélnek eresztetted...

Nézem az utat, hátha visszajönnél, s akkor, mint gyönge

kis madarat óvnád, védenéd szerelmünket,

Fényárban úszom,

szárnyalok  vágyaimmal.

Versektől élek.

 Mysty Kata
A vers közkincs

Március mezejét

Zimankó szállta meg,

Reszketett a fagyban

Ember, állat, gyerek.

—–

Jeges vízzel telt meg

Minden gödör, árok,

Mégis kinyíltak a

Bátor hóvirágok.

–

Hó jöhet, jég jöhet,

Mégis nyílni tessék;

Az Élet bizalma

Tavasz-kötelesség.

—–

Gazdasági telek

Fájó Földre hullnak,

A gyümölcsfák mégis

Virágba borulnak.

—–

Sokan nyegle divat

Szőnyegére ülnek,

Mégis lesznek Anyák,

Akik most is szülnek.

—–

Megegyeztél te már rég a sorssal,
fogadkoztál: megcsinálom én!
Hogyha kell, hát beéred a torzzsal,

Most is látni vélem apám kezét,

amint simítja lágyan a dongát.

Lelke előre látja szépségét,

ráncok mögött őrzi a tudományt.

Érzi a szálkát kérges tenyerén,

ujját századszor sebezve végig.

Nemes fák adják neki kenyerét,

most királyi bornak hordót készít.

Arcát a lángok festik vörösre,

Múzsámnak csókjára ébredtem reggel,

varázsa belengte hálószobám,

mézízű gyönyörben ringató tenger

selymébe fonódva, ilyen korán.

Levélen gyöngyökké rezzenő harmat,

hajnalfény öltöztet aranyba fát;

áhítat csendünk most meghitten hallgat,

s lélekhúr pengeti szívünk dalát.

Gyengéd Nap gyémántot szitál a tájra,

Volt otthonom, és volt szép nejem

Gyermekeim is. Szép volt a szemük...'

Puha párnákkal bélelt fekhelyem

ma már csak vagyok, de nélkülük...

Megszállt a mámor, lelkemre ült

elvette féltett  kincseim,

s ha a lélek e hiánnyal szembesül

csak szomorúan szenved „nincsein”...

Arcotok látom könnyeim mögül

bánattal bélelt,  hideg a  föld

Szívemben a magány néha még örül,

ha emlékük esténként úgy betölt...

Elfáradt testemben még égne a tűz

szikrát ha gyújtana, s akarna kéz

Párnacihák, dunnahuzatok közé bélelt a Nap.

Ma minden szép. Az emberi lények is, mind valahány.

Zsibbadt erekbe megtért az élet, ölelni már,

szeretni, szeretne a szív, ha új reményre kap...

Megölel a föld, s az ég. Hozzád hajolnak

a kertben a ma még meztelen, vézna fák,

Te szemembe nevetnél újra, s érezném

 a fűszeres tavaszt, az összes illatát...

Csókod a bor benne, édesebb, mint a méz

A frissen megtört menta, hűs leheleted

és citromillattal ölel mind két kezed.

Hetvenkettedik rész

Az előző rész végén előrebocsátottam, miféle értelemben fogom használni a következőkben az alábbi két jelzős szerkezetet:

• Ø      Magas költészet
• Ø      Minőségi költészet

Nem árt a definíciót megismételnem, hiszen az alábbiakban a két jelzős szerkezetet kizárólag az itt meghatározott értelemben fogom használni.

Tehát: