Blogok

Vörös hajad lángtenger,
kékes ruhád fodros tó,
rajtad még a zsákkender
is,
babapúder, foltos hó.

Lágy ujjaid gally-ágak,
cseresznyevirág-simák,
halk szavaid faházak
és

Lelkünk koldulva, félve kér,

sorsunk kallódó két levél,

néha felkapja ősz szele,

szelíddé válva bősz heve.

Szívből, szabadon szállani,

felhők fodrain játszani,

égőn érezni, hogy vagyunk,

egymás ölébe olvadunk.

Aztán zivatar szétszakít,

villám cikázva elvakít,

hullunk lefelé, mint a mag,

s ázunk patakzó víz alatt.

Sodor hullámzó, vad vihar,

egyszer feléled, majd kihal,

s mire rőtszínű bánat ér,

hóval lehel be már a tél.

A végtelenben találkoznak, higgyük!?

 Láthatókban nyílván a láthatatlan

Láthatókban nyílván a láthatatlan,

szépséggel körülvett, gyönyörű rendszer.

Tökéletessége cáfolhatatlan,

tévúton jár, hogyha mást vall az ember.

Emelt fővel – talpig dalban,

Nem harsányan,

Nem is halkan;

- Csendes, szerény út az emberé;

Csak ezen juthatunk tiszta

Igaz cél felé.

—–

Élni minden pillanatban,

Emelt fővel,

Talpig dalban.

—–

Az Élet mindig szerelmet remél,

S a szerelem

Örök tavaszban él.

—–

Nem harsányan,

Nem is halkan;

Ember lenni – holtomiglan.

—–

Nem térni jobbra,

Se balra;

Szükség van hűségre,

Dalra.

—–

Emelt fővel – talpig dalban;

Lelkem nyugalmát kitaszítva

Némaságba veszve méla, bús a tél,

szíve jégbe hűtve, fagyva éldegél,

- dunna óvja őt, s ezernyi szép varázs -

kriptacsöndbe bújva, játszva tetszhalált.

Tar, kopár a táj; a hó fehér, vakít,

nincs levél a fán, a szél jeget hasít

- űzi szívet árvaságba zord vihar -

kedve telve rombolásban - oly bizarr.

Hó alatt a csíra megfeszül, s a szó -

új jövőt teremtve élni volna jó!

Tiszta vers sorába rímem elvetem,

s véled összecsengve benne rejtezem.

Mysty Kata
Vagy, hogy legyek
 
 Örömöm vagy, kérlek maradj!
 Simogasd a mosolyomat!
 Bánatom vagy, kérlek maradj!
 Megszülöm majd mosolyodat.
 
 Jelenem vagy, az is maradj!
 átformálom benned magam.
 Jövőd legyek, s ha engeded,
 Öröm égből könnyem pereg.

Szárnyamat szegte a bánat,

eladom magam a mának -

már ingyen vagyok,

a lelkem halott.

Nagy kosár semmi a jussom

- vigyáznak rendesen jusson -

nehogy megártson!

meleg van - s fázom.

Zárva a szívem, a házam.

- Nem hallják? Én kiabáltam!

magas a lázam,

törött a szárnyam.

Dalolok, nem hallgat senki,

nem akar engem megvenni -

már csak a bánat,

nem szabok árat.

Hetvennegyedik rész

A parttalan szubjektivitás logikusan következik a jelenlegi kanonizált költészet mögött álló ideológiák súlyos legitimációs válságából. Igazából ezen kívül alig van a hivatalos líra számára számba vehető kitörési lehetőség, legfeljebb még a teljesen amorf „költészet”, a lírává magyarázott halandzsa. Utóbbira is akad példa bőségesen, és az ide sorolható „művek” korántsem annyira riasztóak, mint a mögöttük álló ideológia.

Ezen a ponton kénytelen vagyok némi figyelmet szentelni a kanonizált líra mögött szorongó ideológiáknak.

Tavaszmontázs

Patyolattiszta, hófehér szoba.
Baldachinos ágy, bábafityula.
Várakozó csend, nyugodt figyelem,
kilenc hónapot tűrő fegyelem,

orvos, ha kell. De sietnie kár.
Főrendi házban szabályosan jár,
és tervezetten, minden esemény.
Mint óramű. Mint képzelt lányregény.

Ó, de a bál…! Azt meg kell rendezni,
hisz van még időm… Nem lesz baj semmi,
drágám, vigyázok! Itt lepihenek,
s nem táncolok, nézem a hölgyeket.

Teliholdas éjjelen

Megújul a vén Jelen.

—–

A Hold, a derék rokon

Beragyog az ablakon.

—–

Fent a csillag-miriád

Mond csöndes litániát.

—-

Távol csillag-ormokon

Árad a szent nyugalom.

—-

Az Idő: mély hasadék;

Betölti Kezdet és Vég.

—-

Teliholdas éjszakán

Elcsitul a rossz profán.

—

Új hit, új dallam terem

Teliholdas éjjelen.

Hol van a múltunk érchegye - lángló’ álmai, fényszeme -

hol van a láztűz éjszaka, mért fáj úgy ma az éj szava?

Hol van a "forró" vér heve? - elszállt messzire szél vele -

hol van a boldog, szép ara, hol van vágy buja kéjdala?

Tavaszi zápor volt

villámlott,

könnyű, kis bézs ruhám

elázott.

Feszes, szűz combomra

rátapadt,

titok a testemből

nem maradt.

Mellbimbóm hegyesen

átsejlett,

minden mi rajtam volt

nedves lett.

Viharos léptekkel

épp jöttél,

ruhámra néztél és

nevettél.

Szemednek sugara

pásztázott,

mindent, mi belőlem

átlátszott.

Legeltél testemen

éhes vad,

látszott, hogy igazi

férfi vagy.

Az a kis zápor a

vesztünk lett,

Mint hártyaüveg-tükör, lebegsz.
Valós remény, cukorsüveg,
törékeny máz, csillám, varázs…
Szerelmes láz olvaszt hideg
viaszt. Ha sírsz, könnyed folyó:
belül derül, éled a szó.
Lehet ma már minden mosoly...
Tekinteted néma fogoly,
messze tekint, jövőbe lát,
elővennéd legszebb ruhád.
Ma tűz pirítja meg a szíved,
szeretni fáj, mégis hiszed
lélektükör, ha rebben...riadt...
Megláthatod, ki mögötte van...
Vakít, fényes. Bizonytalan.
Hangja búgó, selymes, kacér,

Mysty Kata

Egy költőbaráthoz

Tőlem nem köszönhetsz el,
mert én nem akarok...
Ha nem vagy itt... is látlak,
hallak, ha nem is szólsz!
Most sem azt kérdezem meg,
ehhez hogy viszonyulsz!?
Belém alkottad magad;
s részemmé lettél, nem
nagy szavak csupán ezek!
Mélyenszántó ekék;
még mostoha idő sem
lehet boronájuk!