Tavaszi zsibongás

Párnacihák, dunnahuzatok közé bélelt a Nap.

Ma minden szép. Az emberi lények is, mind valahány.

Zsibbadt erekbe megtért az élet, ölelni már,

szeretni, szeretne a szív, ha új reményre kap...

Megölel a föld, s az ég. Hozzád hajolnak

a kertben a ma még meztelen, vézna fák,

Te szemembe nevetnél újra, s érezném

 a fűszeres tavaszt, az összes illatát...

Csókod a bor benne, édesebb, mint a méz

A frissen megtört menta, hűs leheleted

és citromillattal ölel mind két kezed.

Vajon miért nem éreztem mindezt már rég?

Ahogy táncoltak a széllel a mosott ruhák,

csak sejteni véltem, valahol közöttük jársz…

Illatot hordott hajad, mint levendula ág,

nevetéseddel nyílott tűzpiros tulipán...

Meglibbent lenge inged előttem könnyedén

szemnek szítva az éhét, ébredt vággyal a test.

Már nem volt senki más akkor, csak te meg én,

egymásnak is estünk ott nyomban úgy, egyenest...