Tavaszi anzix...

Meddig fáj még, hogy nem érzem meleged,

hogy’ hallgatnám szavad, és nem vagy sehol?

Valaki nemrég ugyanúgy nevetett, mint Te.

Kerestelek. Talán látlak még valahol...

Most a szűk utcákat járom emlékeiddel,

és a  sikátorok mélyén csókjaidra emlékezem.

 Rád gondolok: ahogy kezed szorongatom,

amikor, beletettem tenyeredbe az életem is, amely

 pitypangként,  ujjaid között elszállt . Szélnek eresztetted...

Nézem az utat, hátha visszajönnél, s akkor, mint gyönge

kis madarat óvnád, védenéd szerelmünket,

kebleden melengetve...szemedben, az öröm nevetne,

lennél Te akkor csalogány,becéznéd az érzést,

és bújnál fázósan , dideregve hozzám...

A kávéház üvegteraszán ülve, már átmelegítene a nap

s a forró csokit szürcsölve azt hinnénk, hogy

az élet mindig szép és jó, akár a habos sütemény

melyet ajkadról csókolnék le nevetve...